mérte végig az asszonyt tetőtől talpig a horgász. – Ilyenkor, szezonban, szombat délelőtt oda áll be az ember, ahol üres nyiladékot talál a nádban. Már én is későn jöttem, reggel fél hatkor minden hely foglalt volt a zalavári gát északi oldalán. Nekem ugyanis oda szól az engedélyem. Szerencsére volt itt egy haver, aki átadta a helyét a déli oldalon. Bevágtam magam a kocsiba, átszaladtam Sármellékre napijegyért, és három óra alatt telefogtam a szákot.
***
kamarás klára
NÁSZMENET
A sokadik cigarettát szívták. Lassan kifogytak a témából. Divat, árak, munkahely. Ági a házassága problémáit kezdte ecsetelni. Sopánkodott, hogy a férje, milyen elragadó volt, amíg udvarolt, most pedig alig szól hozzá. Hova tűnt a szerelem? Csak legalább leülne a gyerek mellé tanulni! Adél már kívülről tudta, az összes várható vádat, mert minden beszélgetésük, minden alkalommal ugyanoda lyukadt ki. Kicsit unta is a panaszáradatot és titokban az órájára nézett.
– Nem értlek benneteket, házasságban élő asszonyokat! Mit vártok? A házasság nem egy egész életre szóló nászmenet! A szerelem legszebb szakasza egymás felfedezése, megismerése. Szeretni egymást kötöttségek, konvenciók nélkül! Az igen! Egy darab papírért feláldozni ezt a szabadságot? Mi értelme ennek? – mélyen felsóhajtott, hogy jelezze sajnálatát és együttérzését.
Ági nem felelt, mert észrevette barátnője óvatos pillantását, amikor már harmadszor nézett a karórájára.
– Jaj, nagyon itt ragadtam. János biztosan hazaért, meg Pubi is a napköziből. Sietnem kell.
Adél udvariasan szabadkozott:
– Hova sietsz, hadd várjon a párod! Nem dől össze a világ, ha kicsit késel.– magában azonban fellélegzett, hogy végre egyedül maradhat.
Gyorsan elkezdte válogatni a holmiját, pipere és tisztálkodó cikkeket, a legszebb hálóingét, némi fehérneműt, az intim szelencét a tablettával. Az egész elfért egy nagyobb reklámszatyorban. Bevágta a csomagot a Skoda hátsó ülésére és már indított is. Irány Kanizsa! Legszívesebben repült volna. Micsoda nagyszerű hétvége vár rá!
Félkézzel beletúrt a táskájába. Igen, megvan a lakáskulcs is.
Nem a férfi lakása előtt állt meg. Annyi itt az ismerős, kinek mi köze hozzá, hogy hol fogja tölteni az éjszakát! A kocsiból kiszállva kényelmesre vette a tempót, még a kirakatokra is rá-rápillantott. Ő most vásárolni jött a városba, bárki láthatja, a csomagja is közönséges reklámszatyor.
Végre befordult a kapun. A férfi az emeleten lakott. Adél itt már sietve szedte a lábát. Csendben, szinte osonva tartott felfelé, nehogy a lépések zajára valami vénasszony kipillantson az egyik lakásból.
Gyorsan a kulcsot a zárba… és máris az előszobában volt. Itt megtorpant, mert bentről hangokat hallott. Bosszankodva ismerte fel a takarítónő hangját. Ez még mindig itt van? Odabenn az asszony dühödten ordított:
– Vegye tudomásul, hogy felmondok! Én ezt nem bírom … ilyen helyen nem vagyok hajlandó dolgozni. Mi van itt? Naponta más nő jár ide. Most is ! Tele a mosdókagyló valami vörös rüfke hajával! Alig ment el, engem meg siettet, hogy hozzak mindent rendbe, mert vendéget vár. Hát mi vagyok én, hogy az összes kurvája után én takarítsak?
Adélnak egy pillanatra a lélegzete is elakadt. Érezte, hogy remeg a lába. Szinte forgott vele az előszoba. Csak össze ne essen itt! Nagyot nyelt, aztán erőt vett magán és lábujjhegyen kilopakodott a lakásból.
Bevágta magát a Skodába, kettesből indult, mintha üldöznék. Hamar kiért a városból, aztán csak hajtott tovább az országúton. Cél nélkül, találomra fordult be egy-egy elágazásnál. Eleredt az eső. Az ablaktörlő lapátok vadul dolgoztak. Megállt. Körülnézett. Nem ismert rá a tájra, fogalma se volt merre jár. Lassan továbbment, hogy valami tájékozódási pontot találjon. Végre teljesen kitisztultak a gondolatai. Nincs értelme… Ennek sincs értelme. Haza kell menni.
A következő útkereszteződésnél újra megállt. Elővette az autóstérképet a kesztyűtartóból. Nagy kerülő volt, és felesleges – állapította meg. Most már tudatosan figyelte az utat, hogy minél előbb hazaérjen.
– Hát ez se volt egy nászmenet! – morfondírozott keserűen, mikor belépett a hideg, magányos lakásba.
Vége
ocsovszky lászló
Nagyhömpölygő
Még ötven perc. Elegendő időd van, hogy bekapj a restiben egy sört. A helyiség, amely hivalkodóan viseli a nemzetközi Restaurant elnevezést, semmiben sem különbözik az általad is jól ismert fröccsös menedékhelytől. Belépsz. Gyomron vág a vegyes pálinka szaga. A füstkörítés már nem köhögtet. Lassan áramoltatod át a tüdődön. Szemeddel végigtapogatod a padokkal körülzárt teret. Ugyanazzal a pillantással utat vágsz az ácsorgók között, egészen a pultig. Végigmustrálod a csapos nőt. Szőke, csapzott haja a szemébe lóg. Köpenye szürkén álmodozik a volt fehérségről. Megállapítod, hogy nem hord melltartót. Túl van ugyan az első virágzáson, de még megjárja. Nem néz rád, amikor halkan kéred a sört. Türelmetlenül visszakérdez. Gyorsan sorjázza a vészesen gyanús korsókat, poharakat. Még halkabbra veszed a szót. Muszáj, hogy felnézzen. Na végre. Semmi különös. Inkább csodálkozás, sőt bosszúság a tekintetében. A korsóval félrehúzódsz. A beszélgetésfoszlányok hol elhalkulnak, hol felerősödnek. "Aszondom én erre: ide figyeljen, főnök! Mink hajtunk itten, mint a hülyék, a lóvét meg mások markolják föl. Nem csinálom a túlórát, csinálják azok, akik kitalálták, vagy lesz dohány..." Isznak.
***
bányai tamás
A festők meg az öregasszony
Apa és fia lassan közeledtek az öregasszony házához. Az apa cikázó szemvillanásokkal mérte fel a környéket, miközben a fiát okította:
- Aztán jól figyelj ám, hallod e! És mindent pontosan fordíts amit az öregasszony mond. Nehogy miattad szalajtsuk el ezt a munkát.
A gyerek érezte a ránehezedő felelősséget. Közel egy éve járt amerikai iskolába, már elég jól beszélt és értett angolul. Sokkal jobban, mint az apja, aki ennyi idő után is csak néhány szót gagyogott, s majdnem mindig félreértette amit mondtak neki. A gyerek sokszor kinevette ezért, ennek ellenére nagyon szerette az apját. És azt is tudta milyen nagy szükség van erre a munkára. Elég sokszor hallotta az anyját panaszkodni a kevés jövedelemre. Kihúzta magát, és magabiztosan válaszolt:
- Ne félj, apu! Mienk lesz a meló.
Gondozott kertek övezték a családi házakat, némelyik elbújt a fák között, mintha szégyellné méretét, takarosságát. Nem szegény környék, gondolta az apa, s megállt egy pillanatra. A keresett ház láttán némi csalódást érzett. A külső falak vakolatán egy repedés sem látszott, a sötétzöld bokroknak selymes hátteret adtak a krémszínűre festett falak. Azok sem javításra, sem festésre nem szorultak. Remélte pedig, hogy a külső festést is sikerül megszerezni.
***
McLeod férjül vette a fiatal Stanleyt, a legénynek fogalma sem volt, hogy mekkora mézesbödönbe pottyan. Ő akkoriban jelent meg a vancouveri jobb körökben. Az a hír járta róla, hogy az angol titkosszolgálat volt tisztje, aki kalandos világkörüli megbízatások során, valahol egy sötét ügy közben megsebesült, -- kissé bicegett a jobb lábára, ha rosszra fordult az idő, -- és a kanadai unalmas partokon keres egy kis megnyugvást. A tenger, a végtelen víz és a szél szerelmese volt, szívesen segédkezett a luxus hajók körül, gyakorlott vitorlázónak bizonyult és örömmel látták a hajótulajdonosok a jachtokon, egy gyakorlott kéz mindig jól jött.
Már öt éve annak, hogy Stanley H. Godwin váratlanul elhatározta, hogy visszavonul egy megérdemelt, nyugodt-unalmas életformába.
Hetvenöt éves, ahogy mondani szokás, jó kondícióban van, sohasem hódolt káros szenvedélyeknek, egy-két ital késő délután, egy pohár bor esetleg, ha úgy adódott. Elítélte a túlzásokat, angolos hűvösséggel vállalta és járta a bölcsek középútját. Lemondással vette tudomásul, hogy egy kissé elmúlt az idő felette, egykori sötétbarna haja már inkább fehér, mint ősz, régi kedvenc holmija szerinte összement, - mondja, talán két-három centiméterrel is alacsonyabb és jó néhány centivel szélesebb, mint pár évvel ezelőtt volt, köszönet talán Mrs. Polyák ó-hazai főztjének. Napokig is elmegy borotválkozás nélkül és nyakkendőt sem kötött, már az isten tudja mióta.
***
toldi zsuzsanna
„Egypercesek” egy húrra
B u t u s k á k
-Szűk a cipő- állapította meg a Láb.
-Reformokra van szükség – szólt okosan a Térd. Így nem vagy kellő lendületben.
- Éspedig?
- Először is vágd le a körmödet. Már túl hosszú.
- Tényleg! – hökkent meg a Láb-, erre nem is gondoltam. Jó nagy nyirbálásokra lesz szükségem. Aztán?
- A múltkor láttam a tv-ben, hogy bizonyos piócák még mindig bírnak a bőrről egy réteget lehúzni, ha hajlandó vagy magad eláztatni.
- Hát persze! Hogy te milyen okos vagy! És még?
- Még ott a cipő. Rajta is eszközölhetsz reformokat – okoskodott tovább a Térd.
- Hogy te milyen figyelmes vagy. Hogy törődsz velem! Hogyan?
- Szóra sem érdemes. Ugyan szélesebb vagy nálam, de én mozgatlak, ne feledd! Szóval……alakítsd át …..olyan liberális papuccsá. Csak levágatod az orrát meg a sarkát. Mindjárt szabadabb leszel.
- De hisz akkor még jobban látszik, hogy szűk! – ijedt meg most a Láb.
- Az nem érdekes. Nem hívod fel rá a figyelmet. Észre sem fogják venni. Úgy sem figyelnek.
- Hülyék! – szólalt meg váratlanul az Ész. Arra nem gondoltatok, hogy másik cipőt kellene helyette vetetni?
Nem. Erre nem gondoltak elegen.
***
fetykó judit
Epreskert
regény
1.
— Ima! Ima! Gyere! Menjünk horgászni! — kiabál a gyerek.
Forró a nyári délután, órák óta alig mozdul a levegő, egy-egy kósza szellő megkeringeti a port, felzavarja az érő gyümölcsök illatát, ritkán áthalad néhány fátyolfelhő az égen; nemhogy csökkenne, egyre fokozódik a hőség, mindenki a házban van, kinn csak az dolgozik, akinek nagyon muszáj.
— Ima! Gyere már! — bekukucskál a fakapu íves, ablakszerű mélyedésén, a sűrűszövésű drótháló rései közt az udvarra, ahol a járda szélére virágözön borul, s egy mezítlábas, rövidnadrágos, középtermetű férfi közeledik, hogy kaput nyisson a gyereknek; szaporázza a lépést, mert talpát süti a forró kő.
— Fogtál legyet? — kérdi Ima, aki amúgy Fazekas Imre, csak a kislány nyelvén Ima, azt meg nem bánja.
— Itt van. A gyufásban — mutatja dobozát a lányka, reménykedve, hogy mégis lesz horgászat.
— Megkeresem a botot. Menj be addig Mariskához! — egyezik bele a férfi, eltörölve homlokán. a verítéket, s bajszán igazítva egyet, nehogy a végigfutó izzadtság lecsöppenjen róla.
Felkapaszkodik a gyerek a szokásosnál magasabb lépcsőfokokon a gangra, óvatosan mozdítja el az ajtó elé akasztott csipkefüggönyt, ami a házat védi a legyek, szúnyogok hadától, alig neszezve belép a parányi előszobába, ahol a falakon színesre festett gipszöntvény tányérok lógnak, amiket Imre alkotó kedvében a téli napokon formázott mindenféle domború és homorú műanyag és üvegtányérok hátán. A sarokban polc, rajta zománcos csupor tiszta szalvétával letakarva, mellette a vödör víz. Az egész helyiség csupa ajtóból és sarokból áll, minden sarokban valami évek óta odacövekelt, megszokott, a belépő kezére eső tárgy, alkalmas eszköz.
***
placskó lajos
Mégis kisüt a nap!
Reggelente már a bokrok szürkés ködfátylat húztak ráncosodó leveleikre, mint kiérdemesült dívák, amikor barázdálódó arcuk elé rafinált kalaptüllt borítanak. A levelek kövér harmatcseppeket sírtak a vastagodó avarba. Így siratják egykorvolt harsogó-zöld fiatalságukat. A sírkövek nedvesek, a sírok között vezető ösvények nyálkásan csúszósak. Ilyenkor temető igazán a temető.
Holló Imre befejezte az imát. Nehéz sóhaja párafoszlányként szállt fel, fel és valahol a magasban eggyé vált a hasas felhőkkel.
-Nincs már senkim. – gondolta a középkorú férfi.
Feleségét két kisfiát két éve veszítette el egy autóbalesetben. Egy teherautó gyorsabban vette be a kanyart, mint ahogy az útviszonyok megengedték volna. Akkor is október volt. Édesanyja a Dunántúlra költözött egyedül maradt fiához és vele maradt, míg meg nem állt a fáradt szív. Testvére nincs, édesapját még fiatal korában veszítette el. Édesanyja hamvait hazahozta - kívánsága szerint. Csendes volt a temetés, alig páran jöttek el a régi ismerősök közül. A rokonság messze lakik. A temető dombjáról az öreg iskolára látni. Még ott áll az udvaron az öreg, terebélyes fűz. Szomorúan lógatja gallyait. Imrét hirtelen emlékek rohanták meg. Eszébe jutott a felhőtlen gyerekkor, a pandúrozások, a remek papírrepülők és – az első csók a szomorúfűz rejtekadó lombsátra alatt. Most is hallja osztálytársai csúfolódását: „Holló, Rigó, két gerlepár!” Rigó Katica! Milyen gyönyörű volt! Mélybarna haja, mint a dió, hatalmas szemei, mint a búzavirág, finom rajzolatú szája, mint az érett cseresznye. Azon kapta magát, hogy mosolyog. Szégyenlős bűntudattal rebbent tekintete édesanyja friss sírjára, de érezte, édesanyja is mosolyog őbenne.
-Sose bánd, fiam! – szokta mondani és olyan biztató szeretettel nézett, ahogy csak egy édesanya tud.
Imre összehúzta kabátján a cipzárt és elindult a lejtős úton hazafelé. A szülői házban minden édesanyja rendszeretetét idézte a célszerű egyszerűséget. Hirtelen eszébe jutott, hogy szemétszállítási nap van. Fogta a kukát és megindult vele az utca felé. Ekkor látta meg a hórihorgas alakot a kapu előtt.
- Pisti! Rigó Pisti! Hát te?
- Szervusz Imi éppen csengetni készültem.
- Kerülj beljebb! Kiviszem a kukát és én is jövök!
A régen látott iskolatárs udvariasan megvárta a házigazdát.
-Gyere, vedd le a kabátodat, foglalj helyet, azonnal hozok valamit.
- Imre igazán sajnálom, hogy nem lehettem ott a temetésen. Most érkeztem Debrecenből. Gondoltam, még nem késő elmondani, hogy veled érzünk.
- Köszönöm Pisti, igazán jólesik. Nézd, csak! Törköly. Édesanyám ezt hívta papramorgónak.
***
