Langyos tavaszi este volt. A sötétség puhán kúszott rá a város gerincére, árnyékokat vetítve a járdákra és sötét festékkel vonva be az óriási tömbházakat. A parkból virágok és rügyező platánok édes illata áradt és részegítően ülte meg a környező utcák levegőjét. A járókelők megszokott gyors lépteit, lusta ráérősség váltotta fel. Az asszonyok, ahelyett, hogy hazafele siettek volna, mint ahogy azt máskor tették, beszédbe elegyedtek a pékkel, a fűszeressel, miközben a gyerekek még egy utolsót ugrókockáztak a kővel borított járdán.Auróra dühét próbálván rejteni, határozott mozdulattal nyitotta ki a műterem ajtaját.Éjjelre Jacques megint ott marasztalta soron következő modelljét, mint azt minden este tette már két hónapja, és mindig azzal a magyarázattal, hogy késő éjjel is vázlatokat akar készíteni a lányokról. És minden héten más lány volt soron. Egyszer szőke svéd szépség, másszor telt olasz lány, ismét másszor vörös skót modell.Mivel reggelente, egy sejthetően rövidke álom után, Auróra borzasan talált rájuk a kanapén, teljesen világos volt számára, hogy az éjszakát bizony nem vázlatkészítéssel töltötték. Büszkeségből azonban egy szót sem szólt. Különben is tökéletesen megértette Jacques ezen pálfordulását, amely a szunnyadó szenvedélyességük újbóli életre kelése után következett be. Nagyon is jól tudta, Jacques kemény elhatározással azon van, hogy a régi érzelmeket teljesen elfojtsa, kivégezze. Mivel szerelmüknek jövője, de létjogosultsága sem volt, meg akarta sebezni a lányt, hátha így sikerül messzire űznie magától. Ez a felismerés azonban mit sem segített elviselni a kínok kínját, úgy megszenvedett, mint a szülő nők, féltékeny volt, őrülten féltékeny! Nem bírta elviselni a gondolatot, hogy a férfi, erotikus simogatásaival és csókjaival, idegen nőket kényeztessen, hisz a becézgetések régen Aurórát repítették a mennyekbe…Az első hónapban, torkában sebzett farkaséhoz hasonló üvöltést elfojtva, a műteremből útja a kis bárba vezetett, ahol barátai esténként összegyűltek. Ott aztán egy csendesebb sarokba húzódott és élettelenül bámult a semmibe.- Térj már magadhoz! Éljél! Csinálj már valamit, bármit! – szólt rá többször Edouard.De a lány válaszra sem méltatta, nem volt rá ereje, kedve. És a barátai lemondó sóhajjal fordultak el tőle.A műteremben, ahol a két szobrász együtt dolgozott, elég feszes volt a hangulat. Egymást kerülgetve végezték munkájukat. Esti elválásaik előtti szenvedélyes vitatkozásuk a művészetről, szépségről, a lélekvigasztaló versolvasás, már csak emlék volt csupán. És így, Auróra számára, az elvonási tünetek még kegyetlenebbeknek tűntek, ez rosszabb volt, mint maga a testi szerelem hiánya. Azoknak a pillanatoknak a nélkülözése, melyekben szerelmük ily módon kiutat talált és kifejezésre jutott, most óriási ürességet hagyott mindkettejük lelkében. A veszteség most lett igazán teljes, hatalmas. Auróra számára ez a durva testi, majd lelki megvonás, felért a világ végével. Maga volt a teljes megsemmisülés. Barátjától, szerelmétől, tanítójától megfosztva, teljesen üresnek érezte magát.Jacques a maga részéről, titokban figyelemmel kísérte, ahogy ez a hajdan olyan fényes csillag, Auróra gazdag, élettel teli személyisége, most miatta lassan-lassan fényét vesztette, ahogy tekintete napról napra egyre kifejezéstelenebb, egyre zavartabb lett.Saját viselkedését utálatosnak, elítélendőnek tartotta és emiatt szánalmasnak, tisztátalannak érezte magát. Néha gyilkosnak, valódi bérgyilkosnak. Tekintetében benne volt a könyörgés: - Bocsáss meg szerelmem, hogy meggyűlöltetem magam veled, de érted teszem, csak teérted...Auróra erre a tekintetre saját őszinte, de sebzett pillantásával, gyengéd mosolyával válaszolt, mintha arra bíztatta volna a férfit, hogy folytassa, amit elkezdett.És ez a hősies mosoly még jobban fájt.
