1.

 

— Ima! Ima! Gyere! Menjünk horgászni! — kiabál a gyerek.

Forró a nyári délután, órák óta alig mozdul a levegő, egy-egy kósza szellő megkeringeti a port, felzavarja az érő gyümölcsök vízvesztésének illatát, ritkán áthalad néhány fátyolfelhő az égen; nemhogy csökkenne, egyre fokozódik a hőség, mindenki a házban van, kinn csak az dolgozik, akinek nagyon muszáj.

— Ima! Gyere már! — bekukucskál a fakapu íves, ablakszerű mélyedésén, a sűrűszövésű drótháló rései közt az udvarra, ahol a járda szélére virágözön borul, s egy mezítlábas, rövidnadrágos, középtermetű férfi közeledik, hogy kaput nyisson a gyereknek; szaporázza a lépést, mert talpát süti a forró kő.

— Fogtál legyet? — kérdi Ima, aki amúgy Fazekas Imre, csak a kislány nyelvén Ima, azt meg nem bánja.

— Itt van. A gyufásban — mutatja dobozát a lányka, reménykedve, hogy mégis lesz horgászat.

— Megkeresem a botot. Menj be addig Mariskához! — egyezik bele a férfi, eltörölve homlokán. a verítéket, s bajszán igazítva egyet, nehogy a végigfutó izzadtság lecsöppenjen róla.

Felkapaszkodik a gyerek a szokásosnál magasabb lépcsőfokokon a gangra, óvatosan mozdítja el az ajtó elé akasztott csipkefüggönyt, ami a házat védi a legyek, szúnyogok hadától, alig neszezve belép a parányi előszobába, ahol a falakon színesre festett gipszöntvény tányérok lógnak, amiket Imre alkotó kedvében a téli napokon formázott mindenféle domború és homorú műanyag és üvegtányérok hátán. A sarokban polc, rajta zománcos csupor tiszta szalvétával letakarva, mellette a vödör víz. Az egész helyiség csupa ajtóból és sarokból áll, minden sarokban valami évek óta odacövekelt, megszokott, a belépő kezére eső tárgy, alkalmas eszköz.

Kata hallja az öregasszony egyenletes szuszogását, valami neszező, ismétlődő ütemű motozást. Benéz a konyhába, nem köszön. Az asszonynak kora reggel köszönt a kerteken át, Imrével elkiabálták a fák és bokrok leveleinek ringásán keresztül a mai beszélgetés nagy részét, ez a reggeli köszönés érvényes a következő virradatig.

Mariska a konyhában ruhát foltoz. Be van sötétítve, de ő azért látja a tűt; a kerti ruhákat varrogatja, ma is, ki tudja már hányadszor. A szomszédok tudják, ha kapál, az csak a Mariska háta lehet. A ruhán hatalmas folt, szépen, szabályosan eldolgozva. Mariskát ez látszólag nem zavarja. Sokat dolgozik, a napnak meg mindegy milyen ruhát süt szét. Jó ez nekem, mondogatja, de soha senki nem kérdezte meg tőle, hogy valóban jó-e neki. Most öltöget, türelemmel pászítja a foltot, ujjai nehézkesen fogják a tűt, túl finom szerszám ez agyon dolgozott kezeihez. Lassan dolgozik, szép a munkája.

Letörli napsütötte homlokáról az izzadtságot. Az egész asszony fekete. Fekete haj, fekete szem. Nyáron egész cigányosra barnul a bőre. Tavasztól őszig kinn dolgozik a kertben, a mezőn. Meghízott. Sok zsírt használ a főzéshez. A család így szereti, ő így tanulta az anyjától. Szabályos, szív alakú arcán mindig nyugalom van, akkor is ilyennek látszik, ha belül bántja valami.

— Gyere csak! Adj egy puszit! — hívja a kislányt.

Tartja az arcát. Neki nincs gyereke. Minden vágya egy gyerek, de neki nem lehetett. Nem ment orvoshoz miatta, tudomásul vette, hogy ő a hibás, azért nincs gyerek, hisz az urának van egy lánya. Az nagylány. Őt az a lány nem szereti. Csak a mostoha.

— Jó csattanósat? — kérdezi a gyerek, mert tudja, Mariska nagyon szereti a csattipuszit. Kilép a nyári cipőből, lábát simogatja a kövön végigfutó parasztszőnyeg hűvösnek tetsző érintése, s két lépés után ott csüng az asszony nyakába kapaszkodva, megadva a kért csattikat.

— Olyat… — mondja az sóhajtva, és kicsit magához vonja a gyereket, vigyázva, nehogy a kislány hirtelen simuló mozdulattal belekapjon a tűbe.

Megtelik a szeme könnyekkel, mert annyira jó ez a csattanós puszi. A gyerek szereti, szívesen ad neki csattipuszit. Sokat beszélgetnek ők együtt. Néha a lányka anyja megkéri, vigyázna-e egy délután a gyerekre. Vigyáz ő szívesen, ad neki enni, abból, amit főz. Legszívesebben vissza sem adná az anyjának. Mit meg nem adna érte.

Kata teljes bizalommal szereti Mariskát, az asszony gyakran mesél neki, játszik vele. Van, mikor vele megy a földre, ami nem messze van a házaktól, ha a kislány anyja kikiált utánuk, még elhallatszik odáig. Ott a gyerek leül a földre, ha meleg van, vagy az asszony levetett mellényére, nézi a szorgosan dolgozó Mariskát, néha váltanak pár szót. Nem történik semmi, mégsem unja magát, nagyon szeret az asszony közelében lenni, akkor is, ha az nem ér rá, hogy csak vele foglalkozzon. Ha elfárad, felkéretőzködhet az ölébe, olyan jó puha, meleg, levendula szagú az ő Mariskája.

— Megyünk Imával horgászni. Fogtam kék legyet.

— Te fogtad? — kételkedik Mariska, mert tudja, ez nem igaz, a kislány fél a nagy kék dongólégytől. Biztosan valamelyik fiú fogta, talán a Bereckiek valamelyike.

— Most én fogom — mondja a lányka, mert nem akaródzik bevallani, hogy fél a nagy legyektől, s biz ezt se ő fogta. Mariska lehet, hogy hallotta, mikor a Berecki beszólt hozzájuk, hogy itt a doboz, benne, amit kért.

Mariska mosolyog.

— Te, hát persze, hogy te fogod — bólogat. — Fogod a dobozzal együtt.

Leölti a tűt, el ne vesszen a rongyok közt. Megy, megnézi az anyósát. Nagyon csendes ma az öregasszony.

Nincs semmi baj, alszik. Vékony tüllszerű anyaggal van letakarva, az ágy két vége tartja fenn, legyen alatta levegő. Kell ez. Sok a légy. Az ajtóra akasztott függöny kirekeszt rengeteg legyet, a légyfogóra sok ráragad, egy-kettő mindig marad, ami zavarja a fekvőt.

Mariska két éve ápolja az anyósát, azóta valamivel többet van a házban. Gyakran rá kell nézni. Mindig házsártos volt, most is állandóan parancsolgat, ha ébren van. Csak úgy pattognak a szavak: Mariska, nem jól fekszem. Adj egy kis teát! Nem. Inkább vizet. Ez túl hideg, az megint forró.

Reggel megrendeli az ebédet, de délben már nem azt enné, és így van ez mindennel. Menni nem tud. A menye néha az ölében viszi, ahova kell, ezért még soha egy köszönömöt, vagy egy jó szót nem mondott cserébe. Nem nézi embernek Mariskát, a fia feleségének se tartja, csak a Mariska, aki mindent ellát, akinek mindenhez van türelme, ereje, olyan, mint egy hűséges kutya, jó, hogy van, minden jó, amit tesz, de ha nem lenne, és az elvégezetlen dolog hiánya nem juttatná észbe, észre sem venné, hogy nincs a házban; talán ezt se gondolta soha végig. Az unokája alig törődik vele, ha annak zsorvál, az hamar rászól, hogy hallgasson, ne parancsolgasson folyton.

Most alszik az öregasszony. Csend van. Vigyáznak a csendre. Hagy aludjon.

— Alszik a mama. Kint is legyél csendbe! — mondja a kislánynak Mariska.

— Jó — súgja vissza az. — Már jön Ima. Hallod? Megyünk.

Elindulnak. Imre rágyújt, de előbb maga sodorja a cigarettát. Ez egy külön szertartás. A dohány az apósáéktól van, azok termesztik. Amint forgatja a kezében a vékony cigarettapapírt, egyszerre érzi a kezében lévő dohány illatát, és a falusi dohánypajtában száradó, vékony spárgára fűzött levelekét.

Ezt Mariska szárította, vágta apróra, nagyon érti, nemhiába dohányos lánya, lyány korában kitanulta ennek minden munkáját.

A gyerek sokszor látta, milyen, mikor Ima rágyújt, de minden alkalommal csodálattal nézi, ahogy a férfi elegyengeti a dohányt, óvatosan megnyalja a cigaretta-papírt és összesodorja. Kész. Rá lehet gyújtani. A lányka el tudja mondani a szertartás sorrendjét, csak az azzal kezdődik, hogy Mariska milyen szépen megvágta a dohányt, aztán jön a papír és a többi.

Imre megtapogatja a zsebében az öngyújtót, nem fordult-e le, mert akkor ki talál folyni belőle a benzin, aztán töltheti, pedig úgy gondolta, ennek még elégnek kell lenni legalább holnap estig, még ebben az embertelen melegben is, ami csak lopja, gőzölögteti. A gyerek fontosnak tartja, hogy a barátjának van öngyújtója, mert a környéken senkinek nincs ilyenje. Csak keresztapának van, az még háború előtti, régi darab, ahogy a nagyok szokták mondani; de ő a város túlsó felében lakik.

A férfiak többsége nem dohányzik, a nők közül csak egy, de azzal a többi asszony nem barátkozik. Szívesen beszélgetnek vele; más az az asszony, hogy eljár dolgozni, gyári munkás, míg a többség otthon a háztartást viszi, az a legnagyobb gondja — így minden olyan hír, ami a munkába járó nőkkel kapcsolatos, felajzó, napokig tartó izgalmat vált ki. De a régi fajta nőiesség belső kényszere a szájukkal mást mondat, mint amit belül, titkolt gondolatok legalján éreznek — ezért általában nőietlen és kicsit tisztességtelen dolognak tartják, ha egy nő dohányzik. A cigarettától titokban fuldokló „nagyfiúk” vágyakozva nézik minden lehető alkalommal az öngyújtót Ők, a gyufát lopva viszik el az anyjuktól. Tiltott a dohányzás. De mégis! No, hát már nagyok! Ágaskodik bennük a csakazértiskedés.

Imréék kertjén kanyargó, keményre taposott ösvényen érnek a sövényig, aminek ágai engedelmesen szétnyílnak, onnan lassan leballagnak a patakpartra. Itt kicsit hűvösebb van, a fűzfák hatalmasra nőttek, összeborulnak a víz felett; végig a kertek alján sövény húzódik, alatta keskeny gyalogösvény. Enyhén lejt a part a víz felé, erre az oldalra épít a patak, néhol lépcsőszerű a padka, az alsó kiugrókra le lehet ülni.

Még senki sincs a víznél. Odaérnek a helyükre. A gyerek leül a fűbe, szandálját maga mellé teszi, a lába bele-beleér a vízbe. Imre bedobja a horgot. Nem igazi horgászat ez. A bot csak egy hosszú erősebb suháng, madzaggal van rákötve az úszó, ami csak egy parafa dugó, és a fémhorog. A horog az igazi. Ez pont jó ide.

Tiszta a víz, látni az alját, a finom föveny követi a sodrás fodrait, néhány moszat fel-fellibben, itt-ott egy vízipók cikázik, béka úszik át egyik partról a másikra, a fénycsillámok váltják egymást a felszínen, ahogy a fűzfák levelei közt besüt a nap. Megkettőződnek az árnyékok, a túlsó oldalon lévő terebélyes fűzfa alatt egészen sötét van. A part közvetlen közelében a fű zöldebb, elvétve suhog a nád, magasan kiemelkedve a többi zöldből.

Csendes sodrásban alig fodrozódik a víz, az úszó nehezen libeg át a fűzfa alá, ahol mélyebb a meder, meredek a part. Nyugalom van, víz-szag, csend. A gyerek lába a patakban, néha a talpát belenyomja a fövenybe.

Imre hallgat. Ki tudja, mire gondol ilyenkor? Néha kiszól gondolataiból, olyanokat, mint „a piszok”, „hát ezt tenni”, aztán nincs tovább, nem mondja, miről beszél. Szája vékony vonallá csukódik, szeméből eltűnik a meleg fény, arcán ráncosra gyűrődnek az izmok.

A kislány ezt nem érti. Hallgat, mert Ima megmondta, hogy horgászatkor hallgatni kell, másként elmennek a halak. Nagyon várja lesz-e hal. Néha napokig nincs. Van, mikor olyan kicsi, hogy csak a macskának halásztak. Ha nagyobbkább, az csak nekik öröm. Mariska sóhajt, aztán kiszedi a vödörből az alig méretes halakat. Meg tudja pucolni, ha akarja. Mikor nincs ideje, olyanokat mond, hogy ez még csak Cilinek jó. Paprikás lisztben megsütve elég jó a hal, de a gyerek sosem tudja megenni, annyi a szálka benne. Belekóstol, aztán keserves képpel mondja:

— Nem szeretem.

— Neked fogtuk. Még most se szereted? — kérdi ilyenkor Imre, aki azért soha meg nem haragszik, hogyha valaki nem szereti a halat. Ő bezzeg szereti. Megrágja az apró, gyenge szálkát, annyi halat sosem tud fogni, ami neki elég lenne, ha lehetne, minden nap halat enne.

Most még nincs hal. A dugó keringőzik a vízen, Imre elunja, kidobja újból, feljebb. Megint mond néhány halk szót. Ezek értelmét csak ő tudja. Az első feleségével kapcsolatosak, akitől elvált. Akit elzavart, ahogy az utcabeliek mondják, mert az egy olyan volt.

Szerette azt az asszonyt. A lány tőle van. Olyan, mint az anyja. Szereti a lányát, mégis állandóan eszébe jut róla minden jó és rossz, ami ahhoz az asszonyhoz tartozik. Gyakran dühös a lányra, kiabál rá, az idejéről elszámoltatja, amit jól tesz, azt leszólja; minden kevés, mindent jobban kéne, másként kéne, de akkor sem lenne elégedett vele. Vasárnap, vagy ünnepkor, mikor megiszik pár pohár bort, Mariskának kell tőle a lányt megvédeni, mert annyira dühös lesz rá, maga sem tudja miért, meg tudná ütni. Olyankor aztán Mariska kap egy pofont a lány helyett, mert az asszony nem engedi, hogy Imre megüsse Angyalkát.

Ez a Mariska jólelkű, dolgos teremtés, ellátja a családot, Imre mégis gyakorta durva vele. Asszony kellett a házba, ilyen dolgos, sokat tűrő.

Imre halkan mond valamit, megigazítja a botot és visszasüpped a gondolataiba. Szeretné elfelejteni, de mennél jobban igyekszik, annál inkább vele van a felejteni való. Gyakran gondol rá; el kellett volna menni innen, még rögtön az után, mikor hazajött a háborúból. El, jó messzire, ahol senki nem ismeri őket, ahol aztán nyugodtan élhettek volna. Talán még másik gyerekük is születik, lehetne egy fia.

A mama gyakran emlegeti a szomszédoknak, hogy az unokáját milyen koszosan, rühesen hozta vissza a fia attól a nőtől. Olyankor felszakad a férfiban minden. Tudja; már megint erről beszélt az anyja; nem kell senki, aki visszamondja, rájön a szomszédasszonyok sóhajtva fogadott köszönéseiből, az „ez a szegény ember folyton csak dolgozik” megjegyzésekből.

A mama nem tesz lakatot a szájára, ő aztán megmondja, amit akar, ilyen volt világ életében. Imrében gyakran felmerül a gondolat, néha egészen elképzeli a cselekménysort, ahogy szájon vágja a mamát az ilyen beszédért, meg a többiért, a mindig elő-előjövő gúnyos, szitkozódó, követelődző szavakért, amik gyermekkora óta mérgezik a lelkét, nyomorulttá teszik az egyébként is nehéz élet minden napját.

A lány menekül az ilyen beszédtől, Mariska nem mond rá semmit, még akkor sem, ha az ismerősök tudakolják; hogy hogyan van ez, mit gondol a lány anyja felől. Mariska hallgat, vagy könnybe lábad a szeme, néha, mikor a lány ott van, annyit mond, hogy nagyon szereti Angyalkát az édesanyja. Ezért szidást kap az anyósától, az ura egyesen lehülyézi érte, a lány csodálkozva hallgat, és aztán egy igen-igen rövid ideig, talán maga is úgy hiszi; szereti Mariskát.

Angyalka látszólag nem szeret senkit, ideges csapkodó nagylány lett belőle. Utálja a nagyanyját, ha az öregasszony szól hozzá, nem válaszol, vagy rákiált, hogy hallgasson; hozzá nem gyúlna, nem segítene neki semmiben, még a pohár vizet sem adja a kezébe. Az apjától fél, annak nem mer egy rossz szót sem szólni, s ahogy felnő, lassan kezdi megérteni, hogy az anyja miatt, a helyett gyűlöli őt az apja; hogy valami elromlott régen, mikor ő még kicsi volt, és az a valami szörnyű, szégyenletes, de senki nem mondta meg neki, hogy valójában mi az igazság. Mariskát semmibe veszi, elfogadja tőle a gondoskodást, az ételt. A ruháit a mostoha tartja rendben. Mindent megvesz neki, gyakran erőn felül, a faluról magával hozott szőtteseket kiválogatta, külön rakta a lány szekrényébe, mert az már nagylány, kell a kelengye. De hiába minden. Hiába, hogy Mariska számtalanszor magára vállalja az ügyetlenségét, szidást, pofont kap miatta, akkor sem szereti az asszonyt, csak néhány napig, egy-két óráig, aztán ismét fellobban benne az érthetetlen, sötét kuszaság fenyegetése, ami feszíti, dacossá teszi, szeretet helyett a dühöt és a gyűlöletet ébresztgeti.

Órák óta ülnek a víznél, nincs kapás, egyre több a szúnyog.

— Menjünk be. Ma nem kapnak — mondja a férfi, s megáll a gondolatsor egy pillanatra, ami évek óta gyötri, minden napját megkeseríti, s valami kétely lopódzik mellé: mért kell folyton erre gondolni? Mért kell állandóan itt tartani ezt az asszonyt? Hiszen már oly régen elment…

— Holnap halászunk?

— Holnap nem. Majd integess nekem!

Ez annyit jelent, Imre dolgozni fog, a túlsó parton elmenő vonatban ő a fűtő. A csühös ablakából integet a kislánynak, az lesi, mikor jön Ima a csihával. Úgy képzeli a vonat a barátjáé, a szén is, amit az belelapátol a vonat torkába.

Mariska várja őket. Nincs hal, ennek örül. Bundáskenyeret süt. A gyerek még téblábol egy kicsit, aztán fut haza, otthon vacsora fő, ilyenkor jön meg az apja a munkából.

Az öregasszony lassan rág, nehezen nyel. Imre leül mellé. Nincs miről beszélni. A mama abbahagyja az evést, panaszkodik. Öreg, aszott száját elhúzza minden szónál, apró arcizmainak mozgása mind a betegségét, világfájdalmát, elhagyatottságát akarják kifejezni. Minden fáj. Minden jaj. A fia hallgatja, nem engedi, hogy megint kezdje a szokásos mondókáját, elkezdje szidni a család most jelen nem lévő részét, meg a tág rokonságot, akik nem törődnek a szegény öregasszonnyal. Gyakran rászól, hogy egyen már, mielőtt kihűl a kenyér.

Alkonyodik. Mariska kimegy öntözni. Az udvaron kerekes kútból meri a vizet, csikorog a kerék, a kút van vagy nyolc méter mély, erő kell hozzá, hogy onnan felhúzza a vödröt. Az asszony szorgalmasan hordja a vizet, nyomában sóhajtva egyenesednek ki a virágok. Már besötétedett, de még mindig öntöz, lemegy a kert közepéig, az ösvényt sorra járja a palánták közt. A ház felől lavórzörgés hallatszik, Imre a gangon mosakszik. Az asszony megnyugszik, vége a vacsorának, az anyóssal sincs semmi baj, ha nem hívták be. Utoljára az udvaron, a járda mellett, a kapuig locsolja a füvet és a virágokat, aztán hozzáfog, hogy a kút melletti dézsákat telemerje; legyen holnapra állott víz, ahova az kell. Lábán átázott a rossz papucs, talpa sáros. Amint meri a vizet, megmossa a lábát, a papucsot, és felteszi a rossz lábbelit a kút melletti, kék hajnalkával befutott karó végére, had száradjon meg reggelig, addig el nem dobja, míg darabokban nem kezd leszakadni róla. Mezítláb jár a kerekes kút körüli járdán.

Ancika jön halkan a kapu felől, a munka hangjai után keresi Mariskát, óvatosan teszi be maga mögött a kaput, nehogy a férfi észrevegye. A kutya ismeri, alig vakkant rá, visszafekszik a vizes fűre, onnan figyel az asszony után.

— Mariskám! Ma este is! Utána kell nézni ennek e lánynak! Jaj drága Mariskám, csak baj ne legyen! Még azt találják mondani, nem vigyázott rá! Mert csak neveli — mondja egy szuszra a szomszédasszony, aki a nagy sietségtől még köszönni is elfelejtett.

— Majd utána nézek — de nem akar a lány után menni. — Látja, mennyi dolgom van.

Mariska száját összeszorítva hallgat. Csak Imre meg ne hallja, lehet, még mindig a gangon ül. Tudja az asszony, hogy a lány a szomszédasszony albérlőjével jön haza. Szépek együtt, jól viselkednek. Nekik tetszik az udvarló. Rendes fiú. Keresi a lány kedvét, esténként itt ülnek a gangon, hallja mit beszélnek. A lány azóta csendesebb, néha még kedves is. Mariska nem tudja, mit mondjon. Sejti mi mozgatja ezt a nagy aggódást a lányért, de nem mondhatja meg ennek az asszonynak, bármilyen régen ismerik egymást, nem mondhatja neki; hogy nézze Ancika, azok a fiatalok egymáshoz valók, maga ne ábrándozzon arról a fiatal fiúról, hiszen az anyja lehetne. Nem. Nem lehet, hisz az örökre megharagudna, kipletykálná őket.

A szomszédasszony áll. Nem mozdul. Ideges. Keresgél, mit mondhatna még, hogy célt érjen. Nem mer hangosan beszélni, tart tőle, hogy a férfi meghallja, aztán rákérdez, hogy neki meg mi köze hozzá, talán mást is kérdezne... Azt nem tudná megmagyarázni. Mariskával könnyebb dolga van, annak kell jobban félteni a lányt, meg ha mostoha, akkor azért jobban. Féltékeny a fiatalokra, a fiúra, de ezt letagadná az Istennek is. A lány felől nincs kétsége, az olyan lesz, mint az anyja, erről meg van győződve. Nem félti ő senki lányát. Ha nem ez a fiú kerülgetné, bizony nem aggódna érte, annyiban érdekelné, ki az udvarló, hogy legyen miről beszélni.

— Nem lesz annak semmi baja — szólal meg Mariska sokára. — A fiú rendes.

— Jaj drágám, nem mondom én azt, hogy nem rendes. Csak hát... Tudja. Az ördög nem alszik.

— Tán szóljon az apjának! — hárítja el Mariska a döntést, meglepő és hatalmas új lehetőséget kínálva fel a másik nőnek.

— Nem! Még félre értené… — visszakozik a szomszédasszony, meghökkenve attól a gondolattól, hogy Imrének szóbahozza a dolgot, és valami szorongató, szúró félelem telepszik eddigi elszánt izgalmára, ami azt súgja; rosszban jársz, semmi dolgod velük. Ha az apjával beszélhetsz róluk, mi rossz lehet abban a két gyerekben?

Áll. Vár. Erősödik a tücsökciripelés, egyre hangosabban szól a békák kara a patak felől, Mariska húzza egyik vödör vizet a másik után, ismét megöntözi az udvart, csakhogy dolgozzon valamit, ne kelljen ezzel az asszonnyal egyet érteni, ne támadjon fel szívében a szorító aggódás.

— Hát csak locsoljon Mariskám! Én azért a maga helyébe utána néznék, hol van, mit csinál ilyenkor — álldogál még, aztán látja, hogy a másik asszony dolgozik tovább, röviden köszön, elindul haza; dohog magában, elégedetlen az eredménnyel, egyik percben úgy érzi jó dolgot vitt véghez, a másikban fél, mi lesz eztán, ha Mariska említést tesz a család előtt erről az alkonyati látogatásról.

Mariska leül a tornác alsó lépcsőjére, sóhajt, nem tudja most mit kéne tenni, mi lenne a legjobb. Nem mehet a lány elé, előbb meg kell mosakodni, a mamát megforgatni, addig az úgyis hazaér.

— Mit akart? — kérdi Imre a konyhából.

— Bolond ez az Ancika — válaszol az asszony. — Nem akart semmit. Beszél össze-vissza.

— Ráér. Unatkozik — legyint Imre, cigarettát sodor, kimegy. Leül a felesége mellé a kőre, rágyújt. — Ankának mi lesz a vacsora?

Nem szereti a lányt a rendes nevén említeni.

— Eltettem neki az ebédből. Mindjárt megmelegítem.

— Pihenj! Megmelegítem én. Aztán segítek megforgatni a mamát — egészen halkan, lágyan mondja a szavakat, s figyel befelé, nehogy eluralja megint az évek óta majdnem állandóan tartó emlékezés, kényszeríti magát, hogy érezze a jelent: Mariska szereti, Mariska az igazi feleség, Mariska…

Nagy szó ez. Mariska szeme megtelik könnyekkel.

 

Csurog a szappanos víz a gyerek testén, kényelmesen ül a hatalmas lavórban, az anyja csutakolja a hátát, s közben bíztatja, hogy ahol eléri, mossa meg magát. Jövőre iskolába megy, addig meg kell tanulnia önállóan mosakodni. Kata szívesen pancsolna még a fürdővízben, de ki kell jönni belőle. Törölközni nem szeret, ha csak teheti, vizesen bújik be e pizsamába. Az anyja nyáron hagyja, ilyenkor nem fázik meg.

Az asszony kilöttyinti a vizet az udvaron a kerítés alá, aztán kimossa a lavórt, mire az ura hazaér tiszta legyen. A férje korán kél, már évek óta, két órát vonatozik, míg beér a nagyvárosba, ahol dolgozik. Annyira kevés időt van otthon, hogy mindennek tisztának, jónak kell lennie, amire szüksége lehet. A tiszta lavór az egyik legfontosabb.

A gyerek keveset eszik, nem kell neki az étel, jobban szereti a gyümölcsöt. Annyira nagy a meleg, ilyenkor sosem tud rendesen enni. Az anyja hagyja, egyen, amit akar, de mivel kevesli, amit a gyerek egész nap evett, még kever neki egy nagy csésze kakaót sok cukorral. Az elfogy lefekvésig.

Alig beszélnek. Kata álmos. A nő ideges, nem jött meg a férje az első vonattal. A baleset óta nem tud nyugodni, ha a férfi késik, pedig annak már öt éve lesz. Még most is végigfut a hátán a hideg, ha rágondol. Kifele hallgat, figyeli a kutyák ugatását, hátha az érkezőt jelzik. Egyelőre nem jön senki.

Kata bebújik az ágyba, takaró nélkül fekszik, forgolódik, nem leli a helyét, izzad a vékony ruha alatt, hátán megint megjelentek a hőségtől az apró piros pattanásszerű kiütések, vakargatná, de nem meri, mert Erzsike ráijesztett, hogy akkor kisebesedik a bőre.

A kert alatt elmegy a vonat, hangos füttyszóval kéri a váltókezelőt, hogy engedjék be az állomásra. Kata arra gondol, holnap Ima a mozdonyon lesz, majd odafigyelnek az órára, mikor jön a csiha. Az anyja sokszor elmondta, mikor hol állnak a mutatók, mostanában nem segít neki, meg kell tanulnia egyedül felismerni mit az óra állását, ha integetni akar a barátjának, tudni, figyelni kell az időt.

A gyerek lassan elalszik, az asszony feláll a hokedlire, leveszi a plafonba szúrt légyfogót, újat tesz fel, a nyári ajtót megrezzenti, hogy a szúnyogok felszálljanak róla. A szobában felkapcsolja az éjjeli lámpát, miden mást leolt, aztán kiül a konyhába és vár.

Felsejlik benne megint, mint a vaku villanása, az a hajnal. Mikor hiába várt, hiába hallgatta a kinti hangokat, a kutyák ugatását, saját vérének dobolását a fülében. Aztán a ködös, vizes hideg, őszi reggel, mikor az ablakot verte a rendőr, és kemény hangon érdeklődött, hol az ura. Majd a táska, a véres kabát, az összetört motorkerékpár, amit néhány nap múlva hivatalból hazahoztak, és beállították az udvarba. Fülében megint erősen dobol a saját vére, beleborzong az emlékbe, a borzongás átmegy hidegrázásba; nem bír uralkodni magán, megint itt van, megint vele van az az este, az a hajnal, meg ami utána jött.

Benéz a szobába, a gyerek alszik. Mint akkor éjszaka. Sóhajt, és ismét megállapítja; milyen szerencse is volt, abban a nagy szerencsétlenségben, abban a majdnem halálos karambolban. Ha nem… Berti biztosan belekeveredik — erre ismét hidegrázása lesz, s felszakad megint a nehezen visszafogott félelmek sora.

Halkan kopognak az ablakon.

— Erzsike! Már lefeküdtek?

— Nem, még fenn vagyok. Várom Bertit — válaszol az asszony. — Mindjárt kimegyek.

A kapuban Ancika áll, fel van dúlva. Erzsike szeretné valamilyen ürüggyel elküldeni, de látja, hogy az be akar jönni. Csörren a kulcs a zárban, Ancika bejön, megy a gangon lévő lócához, remeg alatta a láb, ájulásérzete van, nem várja a kínálást, leül. Szeméből kis híján kicsordulnak a könnyek, nehezen tartja magát, hogy sírásba ne törjön ki. Annyira feszül benne a csalódás, hogy muszáj volt átjönni a szomszédasszonyhoz, mert nem bír most egyedül maradni.

— Mi baja Ancikám? Olyan idegesnek látszik.

— Nincs énnekem semmi bajom. Csak ez az állandó egyedüllét. Meg hát... Tudja, milyen nehéz egyedül... — olyan keservesen zokog, hogy sziklát is megindítaná, de a másik asszony csak sóhajt a panaszokra.

Annyiszor hallotta már, bosszantják a folytonos sirámok. Ma este nem tud mit mondani a szomszédasszonynak, hisz hiába mondaná, hogy ő is nyugtalan, fáradt, elege van a mai forróságból, alig várja, hogy az ura hazaérjen, és vége legyen a napnak. Ancika meg sem hallaná. Mikor rákezd, akkor teljesen mindegy neki, mit mond a másik, nem hallja csak a saját hangját. Végighallgatta már Ancika válásának történetét, azt még csak elviselte valahogy, ám most sejti mi lehet a baj oka, s semmi sajnálatot nem érez a másik iránt. Magában kis sóhajtást nyom el, amivel a szomszédasszony utóbbi kivirulását, fodrászhoz járását, szerelmes nótáinak dalolását nyugtázza, s jelen állapotát.

— A sógornőm itt hagyta a Valeriánáját. Vegyen belőle be egy szemet, hátha megnyugszik — ajánlja, mert szeretne hamar megszabadulni a látogatótól.

Ancika gondolkodik egy ideig, aztán mégis kér egy drazsét. Víz nélkül nyeli le. Szipákol egy kicsit, majd megjegyzi, hogy volt a másik szomszédban, ott kezdett ennyire rosszul lenni, de mivel Erzsike nem kérdez semmit, abbahagyja a panaszkodás. Csendben ülnek.

Erzsike minden utcáról jövő hangra megrezzen. Ezek a várakozások egyre felidézik a balesetet, az utána következő hosszas kórházat; „tessék hozni egy kis jó húslevest” — mondta az orvos, és ő vitte; naponta, kikerülve a város főterét, ahol napokig szónokoltak és éljeneztek, zászlókat égettek; aztán ugyanott lövöldöztek. Mire Berti felépült, minden visszaállt az előzőek szerint, csak az emberekben volt több félelem. Még ott áthaladni is.

Egyre több a szúnyog, de nincs semmi invitálás a házba, az asszony jól tudja, gyógyszer ide vagy oda, Ancika még tíz után is itt ülne, akkorra meg haza kell érjen az ura, akinek sose volt türelme a szomszédasszonyokhoz. Ancika csapkodja az arcán, nyakán a szúnyogokat. Kezd kínossá válni a csönd. Sóhajtozik hát még párat, aztán hazaindul. Hat a gyógyszer, el fog aludni.

A kapu és az ajtó közti rövid úton Erzsikének eszébe villan, hogy mennyire egyforma minden panaszkodó, síró asszony, mikor megérthetetlen, kibogozhatatlan panaszait sorolja. Mint Ancika. Mint a sógornő. Mindkettőben közös, hogy a férjeik elváltak tőlük… Miféle férjek. Miféle asszonyok? S egy kósza gondolat: és én, én miféle… Az enyim mikor bolondul meg?… — rögtön ennek az elhessegetése.

Távoli vonatzaj hallatszik, a római katolikus templom toronyórája üti a tizet, Erzsike ismét felteszi a tűzhelyre a lábost, újságpapírral melegíti az ételt. Behajtja a szobaajtót, hogy a gyerek ne ébredjen fel a fényre. Mire kimeri a sparherd vízmelegítőjéből a langyos vizet, hallani a férfi lépteit, ahogy kopognak a döngölt földúton. A kutya vakkantva fogadja, egész az ajtóig kíséri

A férfi fáradt, megcsókolja a feleségét, de nincs kedve szólni, fásult, merevnek érzi magát a mindennapi utazástól. Az asszony elsorolja mi történt egész nap, a szokásos ismétlődő történetben nincs semmi különös. Berti levetkőzik, bólogatva szótlanul hallgatja az asszonyt, a lavórból csapkodja magára a vizet, sóhajtva élvezi a tisztaságot. Aztán klott-gatyában ül asztalhoz, és enni kezd.

Erzsike beállítja az órát a hajnali vonathoz, elkészíti a vizet a kávéhoz, a tányért nem mossa el, csak letakarja egy törlővel a mosatlant, becsukja az ajtót. A férfi forgolódik az ágyban, keresi a helyét, alig fordul be, már alszik.

Az asszony arrébb tolja a kislányt. Ketten alusznak a nagy ágyban. A gyerek kisebb korban gyakran volt beteg, akkor alakult ki ez a szokás, most már nem tud az anyja nélkül aludni. Amint megérzi, hogy az anyja az ágyban van, odabújik hozzá, s reggelig mozdulatlanul alszik.

Csendes az éjszaka, a kutyák néha ugatnak egy sort, tücsökcirpelés, egy-egy távoli vonathang, a kert alól ütemesen hangzik a békakórus. Erzsike nehezen alszik el.

Álomtalan, ólmosan ébredő a rövid éjszaka. Közelít a vekker mutatója a csörgést jelző számhoz, az asszony lenyomja, hogy ne riassza fel az alvókat. Kávét főz, száraz kolbászt, kenyeret, paprikát, gyümölcsöt pakol az urának Kész a táska, mire a férfi ébredezni kezd. Begyakorolt minden mozdulat Semmi felesleges szó. Öltözködés Halk, estig szóló búcsúzás.

Amint a férfi elment, az asszony átrázza az ágyát, kihajtja a takarókat, hogy szellőzzenek, aztán kimegy, és locsolni kezd.

Szépen virul a kert, hálásak a növények a vízért, a szárazon maradt területeken, a fák alatt a gyér fűben ujjnyi széles repedések mutatják a növekvő szárazságot.

Az utca felől biciklizörgés hallatszik, Imre elindul a vasútra, ma ő lesz a fűtő az átmenő vonaton. Nem látja az asszonyt, de hajnal óta hallja a pompakút hangjából, hogy a szomszédasszony öntöz, húzza a vizet, így hát beköszön a fáktól takart kertbe, Erzsike visszaválaszol. Megvirradt. Átment az utcácskán a legelő felé a környéken tartott néhány tehén. Megy minden a napi szokott utján.

Kata amint felébredt, kibújt az ágyból, vizet önt a lavórba és megmosakszik, igyekszik, hogy az anyja megdicsérje, hogy olyan ügyes, mint a nagylányok. Aztán vár, míg a mama bejön, mert reggel nem lehet utána menni a kertbe, ilyenkor az öntözött helyeken sár van, felesleges odamenni csak azért, hogy aztán ismét mosakodni kelljen, és ruhát váltani.

Kopognak az ablakon, a gyerek fogja a kisfazekat, ami épp egy literes, megy a kezében a kulccsal, hogy átvegye a tejet a Kocsis fiútól, aki minden reggel fejés után széthordja a szomszédságban a megrendelt adagot. A kislány nem nyit rögtön kaput, előbb megkérdi ki az, aztán a nagyfiú hangját és válaszát megvárja, megbizonyosodik róla, hogy valóban a Laci van ott, fordítja a kulcsot és tartja az edényt, hogy a fiú beleöntse a tejet.

Kocsis Laci haragszik a minden reggeli kérdésért, de hát a gyerek addig nem nyit kaput, míg meg nem mondja neki, hogy ő az, vagyis a nevét, és hogy a tejet hozta. A kicsi mindenben betartja azt, amit az anyja mondott neki, csak ismerősnek lehet kaput nyitni, és annak, akit várunk, másnak nem. Így hát a fiú dühös, de végigcsinálja a szertartást.

Aztán a lányka lassan, egyensúlyozva lépkedve beviszi a tejet a konyhába és letakarja egy fedővel, hogy míg az anyja jön és felforralja, nehogy Cili nagyobb részt vegyen ki belőle, mint ami jár neki. A macska tudja, hogy hamarosan itt a tejevés ideje, dorombolva, hízelegve jár a gyerek lába körül, fejét olyan erővel nyomja a kislány lábához, hogy az annak már majdnem fáj.

A házban fülledt meleg van. Kata fogja a kis sámlit, kiül a gangra. Egészen a fal végéhez, ahonnan kilátni a kertre, s a kerítésen át az utcára. A sámli olyan a lépcső tetején, mintha emelvényen ülne, fentről nézi az udvart, a szemben lévő hatalmas cseresznyefákat. Átszűrődik a napfény a betonjárda mellé ültetett szilva- és meggyfák lombján. Alattuk nedves a föld, a korai öntözéstől felüdült virágok fűszeres illata keveredik a kert gyümölcs-szagával.

Cili kijön a házból, a gyerek mellé ül, dorombol, néha feláll és odadörgölődzik a kislány lábához. Rögtön ott terem a kutya, féltékenyen vigyázza a szeretet rá eső részét, nehogy a nyávogó több simogatást kapjon, mint a mi jár neki. Igaz a kutya szerint semmi nem járna neki, de ezt szerencsére nem fejezi ki. Hideg napokon együtt alusznak a fáskamrában, jól vannak szokatva. A simogatás más dolog, abban nem jó osztozni, mint ahogy az ételben sem, abban aztán végképp nem lehet. Most elterül a lányka lába előtt, az meg a szokott mozdulattal ráteszi a hatalmas állatra a lábát, amit a kutya farkcsóválással nyugtáz, tartja szépen magát, hogy a kicsi lábának jó helye legyen.