essze

gyülekeznek nagyrészt eldobható jegyzeteim halmazában, de olvasok és meditálok... Először úgy kedvem szerint, ide-oda kapkodva, lapozgatva, szeleburdi hangulat-ízlésem kedvében, anélkül, hogy tudnám „rabságom” pótolhatatlan mulasztásait.

Olvastam... olvastam... Pihentetőül mégis zavarba jöttem. Sőt, kiizzadt a homlokomon egy kegyetlen felismerés: Miért nem értem néha azt sem, amit valahogy már én is kigondoltam, de mások írják meg, a maguk meggyőződése szerint, más alternatívában, más szemszögből nézve-tapasztalva ugyanazt? Hiába, taszít, ha látom a tények önkényes-divatos interpretálását, szép magyar nyelvünk csúfítgatását, az általam örökérvényű alapszabályok széttrancsírozását. A költészet örök, csak a költő változik, semmi újat nem írhatunk, csak annyi a dolgunk, hogy hozzátegyünk egy csipetnyi mait, mert most és ebben a világban élünk. Ezért bosszankodom, ripakodom, morzsolom, cincálom darabokra mindazt, amit mások késznek véltek... Mert gondatlanságból, vagy készakarva „elmismásolják” az alapértékeket !

Ha eddigi hiedelmed az volt, hogy magamról beszéltem, akkor egy kicsit tévedtél, mint a Te részeged a sötétben... Mindez az általad okozott élmény-katarzis és az én bezárt lelkem szabadulása. Ezek vérző csíkjait mutogatja mindarról, amit olvastam, értelmeztem, és arról, amit Te rendezett-rendetlenségükben - művészi attitűdjeidre hivatkozva - most beadtál az olvasók menedékhelyére... Jó helyen vannak, bár néha érezni a „cserbenhagyásukat” is.

Töprengek.., és vitatkozom / imitt-amott / Veled!

Vallom és hiszem, hogy a művészet-irodalom, soha nem volt, nem lesz olyan „szűz-lány”, amilyennek elképzeled. Ha az lenne, nem volna értelme...

Mindég ártott-használt, felette-benne a politika. Bár, amikor tehette-teheti, csak eszköznek használta-használja. Ki hajolt meg, ki szegült ellene és főleg mikor, miért...?, - ezt az utódok dolga megítélni. Egy biztos; maradandó alkotások, életművek „semleges szférában” ritkán találhatók. Nemcsak lázadni kell tudni /ha kell!/ nemcsak kiszolgálni / ha jó! /. Nekünk van egy jelzőláng szerepünk, útmutatóként át kell komponálnunk a mindenkori diszharmóniát. Ez, csak azoknak adatik meg, akik mindezt felismerik, van hozzá kellő bátorságuk és tehetségük!

Luciferi alkatnak vallod magad, az „örök tagadás, a semmi sem jó” szellemi „savanyúságának”. Egy önmagad ásott csapdában tetszelegsz, holott - olvasva -Te nem az vagy!!! Habár, Isten sem lehetsz, sem költő, mert nem kotlasz a tojásaidon, és főleg nem hiszed, hogy amibe belekezdett; „fél-készre„ teremtette volna az embert, mert akkor ő lenne Lucifer.

Az utóbbi azért sem lehetsz, mert ő azért támadja a jót, hogy elvegye, meghódítsa, átformázza saját szándékai szerint. Aki jót, értéket, emberi esendőségünk felé kívánkozó kinyújtott kezeket sorakoztat fel írásaiban és szívszorítóan gondolkodtató költői kép-mozaikokkal, vezetgeti olvasóját a jó elérhetősége felé, aki képes arra, hogy felemelkedjen és lezuhanjon a másokért kiáltó szó dicsőségéhez és alázatához - az valami-valaki más lehet!

Arkangyalnak sem hiszlek, bár „magasabbrendűséged” / morális-filozófiai gondolataid / az elemek sorában a legnehezebb fajsúlyúak.

Szívem szerint egy pislákoló „szellemi világítótoronynak” neveznélek! Eszem viszont lázad írásaid „ruházata” miatt. Nézetem szerint ma már kicsit avítt a verseknél minden sort nagybetűvel kezdeni / gyakran olvasási-értelmezési zavarokat okoz/, a nagybetűs kiemelések is csak divat, / vagy úgy írjuk meg, hogy érezhető a gondolati „kiemelés”, vagy tehetségtelenségünk titkolva „nagybetűzünk”/, stb.

Bár minden hasonlat csak féligazság, legjobban egy Főnixre hasonlítasz. Magad gyújtott, mások által tüzelt, gerjesztett lángjaidon magadat égésre kényszerítve hamvasztol „mindent”, hogy újra, s újra, új életre támadhass. Persze észre sem veszed önmagad füstjében, hogy kiket égetsz még magad körül - érdemesen vagy érdemtelenül.

Szerencsémre engem csak „megsütöttél”!

A hétvégén, szombaton hajnalig, vasárnap - ebédfőzés helyett - de sikerült köteted többszöri végig rágcsálása. Egyben most biztos vagyok, én is tanultam-tanítottam filozófiát, s ezért valószínűleg nem kaplak le gyakran a könyvespolcomról, mert csak morzsákban szeretem meg gondolataidat, és hiányzik még belőlem az elvárható empátia. Ennek legfőbb oka, hogy kifogásokkal, bújócskákkal igyekszel elterelni a lényegről a figyelmemet.

Az a „világpolgári” nimbusz, amit írásaid felett lebegtetsz, az a korlátlan átjárhatóság a műfajok között, modernek - modern, divatosnak - divatos, de kísértetiesen araszol a sznobizmus felé. Néha viszont úgy rémlik, mintha az egész az absztrakt és a miszticizmus sajátos keveréke lenne. Én viszont konzervatívabb vagyok. Lázadozok, pl. az ellen, hogy minden, ami szépen, okosan, nyelvileg szabályosan megírt gondolat, az már vers is lehet! /?/

Ne keress mentséget abban, hogy ellentmondásos vagy, megsúgom, sokan vagyunk így, de legalább tiszteld nyelvünk „axiómáit”, pl. az olvasási szabályokat, a gondolatok értelmezési vonalvezetését, a műfajok nehéz, de szépséges rendjét, a válogatás igényességét, a jelzők és névelők valamihez kötődő viszonylagos egybetartozását, stb.

Lenyűgözött viszont a témák sokfélesége, a sajátos világkép-szemléleted, és azok variációi, az elképesztő, és egyedien-szép költői szóképek, a mai világunk zsugorított valóságából való terjeszkedése a mondható gondolatoknak.

Végülis azt kívánom, ne égj el hamarabb, mielőtt megszeretnének...!

***