15. fejezet

Langyos tavaszi este volt. A sötétség puhán kúszott rá a város gerincére, árnyékokat vetítve a járdákra és sötét festékkel vonva be az óriási tömbházakat. A parkból virágok és rügyező platánok édes illata áradt és részegítően ülte meg a környező utcák levegőjét. A járókelők megszokott gyors lépteit, lusta ráérősség váltotta fel. Az asszonyok, ahelyett, hogy hazafele siettek volna, mint ahogy azt máskor tették, beszédbe elegyedtek a pékkel, a fűszeressel, miközben a gyerekek még egy utolsót ugrókockáztak a kővel borított járdán.

Auróra dühét próbálván rejteni, határozott mozdulattal nyitotta ki a műterem ajtaját.

Éjjelre Jacques megint ott marasztalta soron következő modelljét, mint azt minden este tette már két hónapja, és mindig azzal a magyarázattal, hogy késő éjjel is vázlatokat akar készíteni a lányokról. És minden héten más lány volt soron. Egyszer szőke svéd szépség, másszor telt olasz lány, ismét másszor vörös skót modell.

Mivel reggelente, egy sejthetően rövidke álom után, Auróra borzasan talált rájuk a kanapén, teljesen világos volt számára, hogy az éjszakát bizony nem vázlatkészítéssel töltötték. Büszkeségből azonban egy szót sem szólt. Különben is tökéletesen megértette Jacques ezen pálfordulását, amely a szunnyadó szenvedélyességük újbóli életre kelése után következett be. Nagyon is jól tudta, Jacques kemény elhatározással azon van, hogy a régi érzelmeket teljesen elfojtsa, kivégezze. Mivel szerelmüknek jövője, de létjogosultsága sem volt, meg akarta sebezni a lányt, hátha így sikerül messzire űznie magától. Ez a felismerés azonban mit sem segített elviselni a kínok kínját, úgy megszenvedett, mint a szülő nők, féltékeny volt, őrülten féltékeny! Nem bírta elviselni a gondolatot, hogy a férfi, erotikus simogatásaival és csókjaival, idegen nőket kényeztessen, hisz a becézgetések régen Aurórát repítették a mennyekbe…

Az első hónapban, torkában sebzett farkaséhoz hasonló üvöltést elfojtva, a műteremből útja a kis bárba vezetett, ahol barátai esténként összegyűltek. Ott aztán egy csendesebb sarokba húzódott és élettelenül bámult a semmibe.

- Térj már magadhoz! Éljél! Csinálj már valamit, bármit! – szólt rá többször Edouard.

De a lány válaszra sem méltatta, nem volt rá ereje, kedve. És a barátai lemondó sóhajjal fordultak el tőle.

A műteremben, ahol a két szobrász együtt dolgozott, elég feszes volt a hangulat. Egymást kerülgetve végezték munkájukat. Esti elválásaik előtti szenvedélyes vitatkozásuk a művészetről, szépségről, a lélekvigasztaló versolvasás, már csak emlék volt csupán. És így, Auróra számára, az elvonási tünetek még kegyetlenebbeknek tűntek, ez rosszabb volt, mint maga a testi szerelem hiánya. Azoknak a pillanatoknak a nélkülözése, melyekben szerelmük ily módon kiutat talált és kifejezésre jutott, most óriási ürességet hagyott mindkettejük lelkében. A veszteség most lett igazán teljes, hatalmas. Auróra számára ez a durva testi, majd lelki megvonás, felért a világ végével. Maga volt a teljes megsemmisülés. Barátjától, szerelmétől, tanítójától megfosztva, teljesen üresnek érezte magát.

Jacques a maga részéről, titokban figyelemmel kísérte, ahogy ez a hajdan olyan fényes csillag, Auróra gazdag, élettel teli személyisége, most miatta lassan-lassan fényét vesztette, ahogy tekintete napról napra egyre kifejezéstelenebb, egyre zavartabb lett.

Saját viselkedését utálatosnak, elítélendőnek tartotta és emiatt szánalmasnak, tisztátalannak érezte magát. Néha gyilkosnak, valódi bérgyilkosnak. Tekintetében benne volt a könyörgés: - Bocsáss meg szerelmem, hogy meggyűlöltetem magam veled, de érted teszem, csak teérted...

Auróra erre a tekintetre saját őszinte, de sebzett pillantásával, gyengéd mosolyával válaszolt, mintha arra bíztatta volna a férfit, hogy folytassa, amit elkezdett.

És ez a hősies mosoly még jobban fájt.

*

Auróra szobrásztársa közelében magabiztosnak mutatta magát, de egy idő óta, alighogy esténként különváltak, megrendítő ivászatokba próbálta bánatát fojtani. Abban bízott, hogy gyötrelmes érzései ily módon végleg elzsibbadnak, és így elviselhetőbbekké válnak. Barátai társaságában felajzottan viselkedett, hangosan nevetett, máskor akadozott a nyelve, saját magán gúnyolódott, majd zokogva borult Edouard vállára, akit kétségbeesett kérdéseivel gyötört:

- Mitévő legyek, barátom? Befészkelte magát a bőröm alá, borzalmasan megvisel ez az egész dolog...

Dimitrisz többször velük tartott, ilyenkor szótlanul figyelte ezeket a kitöréseket.

- Mit mind bámulsz te is? Kezdjed csak nyugodtan a prédikációt, tudom, hogy csak erre vársz! – támadt rá egyik nap a lány.

- Nincs semmi értelme, hogy bármit is mondjak. Imádsz ebben a melodrámában fetrengeni. Amikor a köröket lefutod, én itt leszek, várok rád.

*

Egy idő után dühe vad bosszúvággyá változott. A társaság egy ideig nyomát vesztette. Különböző férfiakkal találkozgatott, eljárt velük szórakozni, majd amikor elérkezett volna a beteljesülés pillanata, a legdurvább módon adta ki az útjukat. Egyik este a műterem előtt a görög várt rá. Auróra összerázkódott meglepetésében.

- Mi dolgod neked itt? – kérdezte ellenségesen.

- Figyelj csak ide – válaszolt keményen Dimitrisz, miközben dühösen elkapta a karját és közel vonta magához. – Végigasszisztáltuk különböző állapotaidat, megcsodálhattunk, mint a kétségbeesés szobrát, láthattunk az italtól magadon kívül és hidd el nekem, nem volt a legszebb látvány, amit el tudok képzelni. De az, hogy most ringyót akarsz csinálni magadból, az már több a soknál! Döntsd már el végre, mit akarsz az élettől! De tedd ezt, mielőtt még túl késő lenne, hisz sem dolgozni, sem alkotni nem fogsz tudni nemsokára ilyen állapotban! Minden új nappal csak vesztegeted az energiádat haszontalan dolgokra, ha így folytatod, nemsokára teljesen lecsúszol a lejtőn!

Miközben beszélt hozzá, tekintetét dühösen a lányéba fúrta és karjánál fogva rángatta, mint egy rongybabát.

- Hallod-e? – kiáltott még jobban feldühödve a lányra, az utca közepén, miközben az erős szorításban majdnem összeroppantotta a lány csontjait. Szemeiből sötét viharfelhők szálltak a lányéba. – Nem leszel kurva, hallod-e? Ezt nem engedhetem meg!

- Mi közöd hozzá, hogy kurva leszek-e vagy sem? – kiabált vissza Auróra. – Az én dolgom! Hát ne barátkozz velem, ha annyira zavar!

- Hát nem érzékeled, nem látod, hogy . . . szeretlek? – tört ki zaklatottan Dimitriszből a vallomás.

- Hogy.... micsoda? – nyitotta tágra szemeit a lány.

- Szeretlek. Igen, szeretlek. A csókot, amit 3 hónappal ezelőtt váltottunk elfelejtetted már? Nekem egész lényemet felkavarta! Létemet értelmetlen rémálomból csodálatos káprázattá változtatta, és éltet a remény, hogy valamikor valóság is lehet belőle.

- Dehát ...... nem szabad engem szeretned! – védekezett Auróra könnyes szemekkel.

- Hát nem te fogod megmondani nekem, hogy kit szeressek! Azt hiszed, csak te szenvedsz ezen a világon? Nagyot tévedsz, tudd meg! Borzalmasan egocentrikus lettél, nem vagy képes saját fájdalmadnál tovább látni! Tulajdonképpen nem kritizálni akarlak, hisz én is átmentem ezen évekkel ezelőtt... Akkor teljesen padlót fogtam, kétségbeesésemből táplálkoztam, azt hittem életemben nem fogok tudni a feleségemen kívül mást szeretni! De íme itt vagyok és az életnedűt tartalmazó pohár fölé hajlok... Beleittam Érosz borába és megrészegültem tőle.. Megmámorosodtam! És ezt neked köszönhetem.

- Csak tudnám, mit látsz bennem...

- Nagyon sok mindent... de nem kezdem sorolni, mert ebben a pillanatban teljesen felesleges.

- Mi történt a feleségeddel?- kérdezte Auróra pár perc csönd után.

- Említettem már, hogy értem feláldozta magát, nem emlékszel? A vallatások során alkalmazott kínzásokba halt bele, nem árult el engem..

Hangja megtörten csengett. Lelkiismeretfurdalása végre egy rést talált, melyen keresztül lecsapódhatott. A felelősségérzet, mely egy embertársa, felesége haláláért évek óta nyomta a lelkét, végre kibukhatott belőle. Arcát hirtelen elöntötték a könnyek. Büszkesége ezt nem tűrhette, megfordult, hogy elmenjen.

- Nem menj el – kérte a lány.

A görög mozdulatlanná merevedett, hátát a lány felé fordítva várt.

- Mit akarsz? – kérdezte.

- Menjünk fel hozzám – mondta csendesen a lány.

Dimitrisz hirtelen megfordult és csattanós pofont adott a lánynak, akkorát, hogy az csillagokat látott.

- Hát te aztán elképesztő vagy! Csak ezt tudtad magadban leszűrni, hogy nekem erre van leginkább szükségem? Hogy összefeküdjek veled? Nagyot tévedsz, ha azt hiszed, hogy ez az, ami miatt itt vagyok nálad, ez és semmi más, ami az életemből hiányzik! Tudd meg, hogy azt a tisztes asszonyt kapom meg magamnak, amelyiket csak akarom!

- Teljesen félreértettél! – súrolta némileg dühösen sajgó arcát Auróra – Én csak beszélgetni akartam volna veled! Hisz megnyíltál, elmondtad legtitkosabb gondolatod, bánatod, titkod..

- Még senki nem bízott meg ennyire bennem, mint te. Ez nekem nagyon jólesik. Emlékszel, valamikor azt mondtad nekem, hogy segíteni akarsz, hát most azt tetted és én köszönöm neked – tette hozzá teljesen megenyhülve a lány.

- Na végre, felébredtél? Isten hozott a valós világba! – ölelte át a férfi, majd melegen magához szorította.

Összeölelkezve vágtak át a kihalt utcákon. Dimitrisz néha kurta csókot lopott a lány hajába. Auróra kedvességre kiéhezetten, boldogan fúrta magát a férfi ölelésébe.

- Végre magadhoz tértél! – sóhajtott fel újra és újra Dimitrisz. Szemében a viharos tenger helyét nyugodt, kék tó foglalta el.

- Feljössz végül? – kérdezte Auróra vonakodva a ház kapujában, ahol lakott.

A férfi összemarkolta és megemelte a lány haját, csókot lehelt a füle mögé, miközben elbódulva szívta magába a női illatot.

- Jobb, ha ma nem.. – mondta rekedten.

- Kérlek, szükségem van rád, ne hagyj most egyedül – unszolta a lány és erőszakkal maga után vonta.

Gyalog mászták meg a hat emeletet, a Párizs tetői közé ékelt kis manzárdlakásba. Belépve, a görög megállt a ház közepén és körbejáratta szemét az ott uralkodó rendetlenségen.

- Foglalj helyet valahol... Tudom, hogy nem vagyok egy mintaháziasszony.. Várj csak, összeszedem ezt a pár vázlatot, így, ni.

Felnyalábolt egy halom papírt és a szemétbe dobta.

- Veled ellentétben én egyáltalán nem bírom a rendetlenséget. Egyszerűen nem bírok dolgozni, ha minden össze-vissza van körülöttem! Teljesen összezavarja a gondolataimat! – jegyezte meg a zeneszerző, miközben kinyitotta az ablakot.

- Tényleg? Engem a túlzott rend valósággal megfagyaszt! A körülöttem lévő tárgyak az én örökös társaságom, ezért hagyom őket elől – nevetett Auróra.

- Csodálatos innen a kilátás! – füttyentett elismerően a görög, miközben a széles ablakpárkányra helyezkedett, ahonnan zavartalanul gyönyörködhetett a látványban.

Auróra hozzá hajolt:

- Amint látod, az egész város a lábam előtt hever! – súgta incselkedően.

A város többi ablakából, valamint az utcák lámpásaiból áradó fény megannyi csillag módjára sziporkázott. Most hogy Auróra nem volt magányos, úgy tűnt neki mintha örömtüzek villannának ott alant, máskor a rengeteg fény csak kihangsúlyozta elhagyatottságát, bánatát. Végtelenül terült el alattuk a szürke palatetők tengere. Helyenként macska egyensúlyozott, galamb turbékolt rajtuk. Ahogyan fentről csodálták a város fényeit, olyan érzés kerítette hatalmába őket, mintha mindaz, ami alattuk terül el, valóban az övék lenne. Béke terült el lelkükben, ahogy némán gyönyörködtek a látványban.

- Annyira jól érzem magam a közeledben, olyan békesség van a lelkemben, mintha egy könnyű szellő mindent, ami nyomasztana, kiűzött volna belőlem. Közeli barátaim, feleségem halálát... A juntát.. A világ közömbösségét.. El sem hiszed, milyen hálás vagyok neked! Ha nem zártalak volna szívembe, milyen reménytelen lenne az egész életem! Belesüllyedtem volna a magányba, a pesszimizmusba. Más ember lett belőlem, és ezt neked köszönhetem.

Auróra mélyen a szemébe nézett.

- A feleséged mellett nem érezted így magad?

- Nem, soha! A vele való kapcsolatom teljesen más jellegű volt! Együtt tanultunk, összekötött bennünket politikai hovatartozásunk, majd a harc a junta ellen. Talán inkább nagyon jó barátok voltunk, és erre csak most jöttem rá, most hogy érzem a vihart, amit a bensőmben kavartál!

- Hát igen, idegen szívekben vihart szoktam kavarni, csak az enyém olyan mintha kővé vált volna teljesen...

- Azért mert egy rögeszme rabja vagy, és nem akarsz ezen túllépni!

- Lehet, hogy igazad van. Mesélj kérlek, magadról, az életedről. Hol éltél Görögországban?

- Pireuszban. Katerina ugyanabból a városrészből származott, mint én, de csak az egyetemen ismerkedtünk meg. Mikor aztán váratlanul teherbe esett, összeházasodtunk. Két gyerekünk született, Jorgosz és Eleni. Édesanyám neveli őket Katerina halála óta. Én már három éve nem láthattam őket, és nagyon hiányoznak.

- Hány évesek?

- Jorgosz hétéves, Eleni pedig öt. Mire hazakeveredek, félő hogy meg sem ismernek már.

- Biztos sokat mesél rólad a nagymamájuk, mindig így szokták. A nagyanyák jóságosak, óriási türelmük van..

- Igen így van. Anyám, annak ellenére, hogy tanulatlan, rendkívüli asszony.

- Nagyon szerencsés vagy, egy jó anya a legnagyobb ajándék az élet kezdetén.

- A tied?

- Inkább ne beszéljünk róla. Viszont csodálatos nagyanyám volt. Sok mindentől megvédett, amíg élt... – sóhajtott fel Auróra – Ha nem meríthettem volna őtőle erőt, melegséget, szeretetet és jóságot, magam sem tudom, miféle szörnyeteg lennék ma.... Akarsz valamit inni?

- Mid van itthon?

- Egy üveg vörös bor és víz. Éhes lettem, te nem? Talán akad némi grójai sajt meg camembert a hűtőben, ha szerencsések vagyunk... – nevetett Auróra és felugrott, hogy átvizsgálja jégszekrénye tartalmát.

- Annyira szereted? Látom rengeteg rajzot készítesz róla.. - lepte meg Dimitrisz a kérdéssel, miközben a vázlathegyekre mutatott, melyek mindegyikén kivétel nélkül Auróra régi szerelmese volt megrajzolva. Alvó, fekvő, ülő, hajoló pozícióban, munka közben, elgondolkodva. Profilból, szemből. Minden vázlat az előzőhöz képest kevés eltéréssel, Jacques-t ábrázolta.

- Jacques az apám – jelentette ki kertelés nélkül a lány.

- Nem értem, szerelmes vagy a saját apádba?

- Igen. És ő is belém. Ez egy komplikált história. Amikor szerelmesek lettünk egymásba, nem tudtunk arról, hogy apa és lánya vagyunk. Anyám feleségül ment valaki máshoz, és sosem beszélt a vér szerinti apámról. Teljesen véletlenül tudtuk meg, őrült szerelemben és boldogságban eltelt hosszú hónapok után. Azóta kínlódunk, megpróbálván egymást elfelejteni. Próbáltam új kapcsolatokba menekülni, ő is ugyanezt tette, de a szerelmünk hajthatatlan és erősebb a kősziklánál, kemény, mint a gyémánt.

*

Elmúlt éjfél, amikor a mesélést abbahagyták. Auróra először beszélt egy idegennek megerőszakolása elbírhatatlan terhéről, és szenvedélyes szerelmi történetéről a szobrásszal. Dimitrisz szomjasan itta szavait, amíg gyónása tartott.

- Jacques-n kívül, egyetlen férfinek sem sikerült a szívemet megindítania.

- Azért mert mindenki mást eleve kizársz. Magadba zárkózol, és megközelíthetetlenné válsz. Csak rajtad múlik... De te lényegében félsz. Még mindig félsz a férfiaktól, azok miatt, amiken serdülőkorodban át kellett menned, és amik halálra sebeztek!

- Nem, nem félek a férfiaktól, gyűlölöm őket! Meg akarom őket sebezni, ahogyan ők tették velem! Fájdalmat akarok nekik okozni, meg akarom kínozni a testüket, lelküket, szívüket! – szikrázott a gyűlölet a lány szemében. – Aki megközelít, az meg fog fizetni azért, amitől engem megfosztottak! A fiatalságomért, a szépségért, a reményért, az ártatlanságomért! Mindenért! Egyenként! Darabokra tudnám őket tépni!

Hirtelen vad érzelmek lettek úrrá rajta. Dühében darabokra tépte a vázlatokat, majd a papírdarabkákat egy mozdulattal kidobta az ablakon. Felkapta a ceruzát és a még ott lévő rajzokon bősz indulattal össze-vissza maszatolta annak a férfinek a képét, akit az életénél is jobban szeretett. Tüzet okádó szemeiben nyoma sem látszott a józan értelemnek. Sziklát csapkodó, háborgó tengerhez hasonlóan morgott és fékvesztetten tombolt, teljesen úrrá lett rajta a mindent elsöpörni akaró őrjöngés. Törni, zúzni kezdte, ami a keze ügyébe került, míg végül Dimitrisz már komolyan aggódni kezdett érte.

Elkapta, teljes erejéből lefogva karjaiban tartotta, majd kedves szavakkal nyugtatgatta.

- Itt vagyok, kedvesem, itt vagyok veled, nem hagylak el soha, nyugodj meg.

Auróra ezektől a szavaktól még jobban feldühödött.

- Ugyanezeket mondta nekem valamikor Jacques és most itt vagyok egyedül – vetette oda fájdalmasan felhördülve. – Elhagyott és most más nőkkel szerelmeskedik!

- De hát, lásd be, nem tehet másként, próbáld már őt is megérteni! Segíteni akar rajtad a maga módján! Mivel nem tudsz tőle elszakadni, hát így próbálja magát meggyűlöltetni, megutáltatni, hátha végre megszűnik létezni az iránta való szerelmed.

- Te is azt gondolod, hogy azért teszi?

- Világos, mint a nap. Téged akar védeni. Nyugodj, kedvesem, nyugodj. Csak rám koncentrálj most, érezd a szeretet melegét, nyugodj.

Auróra hagyta magát nyugtatgatni. Fel-felcsukló zokogása egész testét megrázta.

- Nem is hittem volna, hogy ennyi gyűlölet halmozódott fel bennem az évek során. A dolgok még rosszabbra fordultak tehát. Megmondta annak idején a pszichológusom. Nem hallgattam rá, és nem fejeztem be rendesen a kezelési ciklust.

- Hát igen, sok minden felszínre tört ma este. Látod, mi minden van az emberi lélek mélyén, ami valósággal megöli hordozóját. Örülök annak, hogy ennyire megbízol bennem. Ez azt jelenti, hogy te is vonzódsz hozzám, csak még nem tudsz róla.

Auróra még jobban befészkelte magát meleg ölébe.

- Énekelj nekem valamit szülőfölded dalai közül, annyira megnyugtat.

Dimitrisz egy szomorú dal dúdolásába fogott. Hirtelen megkétszereződött a lány súlya. Belefáradt a viharos kitörésbe és elaludt. A férfi óvatosan felemelte és az ágyhoz vitte. Úgy ahogy volt, felöltözve, a lepedők közé fektette és betakarta.

Auróra erőtlenül nyitotta ki a szemét, és halkan suttogta:

- Ne menj el, kérlek, maradj velem. Szükségem van rád. Régóta nincs senki mellettem..

Dimitrisz elnyúlt a takarókon. A lány a férfi mellére fektette a fejét és megnyugodva húzódott melléje. Így aludtak reggelig.