Ocsovszky László

Nagyhömpölygő

Még ötven perc. Elegendő időd van, hogy bekapj a restiben egy sört. A helyiség, amely hivalkodóan viseli a nemzetközi Restaurant elnevezést, semmiben sem különbözik az általad is jól ismert fröccsös menedékhelytől. Belépsz. Gyomron vág a vegyes pálinka szaga. A füstkörítés már nem köhögtet. Lassan áramoltatod át a tüdődön. Szemeddel végigtapogatod a padokkal körülzárt teret. Ugyanazzal a pillantással utat vágsz az ácsorgók között, egészen a pultig. Végigmustrálod a csapos nőt. Szőke, csapzott haja a szemébe lóg. Köpenye szürkén álmodozik a volt fehérségről. Megállapítod, hogy nem hord melltartót. Túl van ugyan az első virágzáson, de még megjárja. Nem néz rád, amikor halkan kéred a sört. Türelmetlenül visszakérdez. Gyorsan sorjázza a vészesen gyanús korsókat, poharakat. Még halkabbra veszed a szót. Muszáj, hogy felnézzen. Na végre. Semmi különös. Inkább csodálkozás, sőt bosszúság a tekintetében. A korsóval félrehúzódsz. A beszélgetésfoszlányok hol elhalkulnak, hol felerősödnek. "Aszondom én erre: ide figyeljen, főnök! Mink hajtunk itten, mint a hülyék, a lóvét meg mások markolják föl. Nem csinálom a túlórát, csinálják azok, akik kitalálták, vagy lesz dohány..." Isznak. A szöveg elkallódik a recsegő megafon hangjaiban. Fitymálva kortyolgatod a langyos sört, közben arra gondolsz, hányszor hallod még ezt a szöveget. Szinte mindennap. Vége a melónak. Vársz a vonatra. Várnak a vonatra. Nem hosszú hazáig az út, de várni kell. A várakozás a legalkalmasabb a véleménycserére. Egyszerűen nem lehet megállni, hogy ne beszéljen az ember. Íme, itt van. Ha más nincs, magadban beszélsz. Hazafelé menet magában hurcolja az egész napot. Muszáj ebből kiadni valamit. Lényegest vagy lényegtelent. Mindegy. Sokszor a gyávaságot. Itt nyugodtan, sőt büszkén és indulatosan is bizonyíthatod, milyen karakán ember vagy. Te aztán megmondtad. Bele a pofájába. Kinek? Teljesen mindegy. A felgyülemlett sérelmeket valakinek. Ez aztán a nemzetközi nyelv. Internacia lingve. Elképzeled, hogy néhány száz kilométerrel odébb, más nyelven, ugyanígy veri a mellét a melós. Mert belegebed ugyan a hajtásba, de a száját legtöbbször csak a restiben nyitja ki. Egyszer, amikor a korsó sört beönti, és még egyszer, amikor a felhígult panaszáradatot kiöklendezi. Oldalba löknek. Arrébb lépsz. A szétszakadt fonalat összehurkolja a pillanatig sem halkuló moraj. Úgy érzed, beléd áramlik, mint a kagylóból az emlékezés tengerhullámzása. Tehetetlen vagy. Tanácstalan. A vonatindulásig még sok az idő. Dühösen lenyeled az utolsó kortyot, és újabb korsóért furakodsz. Valaki éppen arról szónokol, mekkora pénzt vágott le a múlt héten a fusiban. "...nem nagydolog, édesapám. Hazaérek. Vár a haver, mert ő szerzi a melót, merthogy ő otthon van. Veszem a szerszámos táskát, aztán gyerünk..." Pénz, pénz, mindenütt pénz. Kotorsz a zsebedben, kiguberálod a sör árát. Kinézel a peronra. Eleredt az eső. "Na, még csak ez hiányzott", gondolod, egész este nézheted a beázott mennyezetet. Azt várhatod, mire megjavítják. Naná. Nincs ember. Éppen fusiznak, vagy... Nyugi. Mit irigykedsz, ha élhetetlen vagy. Aki keresi, megtalálja a lehetőséget. Te nem. Képtelen vagy rá. Tudod, hogy te vagy a hibás, de már belenyugodtál. Csak semmi ágálás, semmi, minden jó. Lassan sodródni. Odacsapódva a parthoz, megütöd az oldalad, és egy általad letört ágba kapaszkodva, hömpölyögsz. Ha túllépsz a medren, cseppjeid nyoma ott marad ugyan a kiszáradt homokban, de már pára vagy. Így meg nekidőlsz a többinek, és úgy érzed, te vagy az erős. Pedig ők tartanak. Ez már friss csapolás - örvendezel a hűvösebb sör jó ízű kortyainak. Kicsinek is örül az ember. "Bocsánat, adna egy kis tüzet?" - próbálkozik egy ugyancsak magányos alak a jól bevált ismerkedési formával. Kurtán elutasítod, pedig máskor szívesen veszed ezeket az alkalmi ismeretségeket. Beszélgettek. Telik az idő. Most egyedül akarsz lenni a tömegben is. Tömegmagányos. Semmi indokod nincs rá, az égvilágon semmi, mert még azt sem mondhatod, hogy a melóhelyen zavart sündisznóállásba valaki. Semmi nem volt. Ugyanazok a hülye viccek, ugyanaz a tempó. Hajnali kelés, utazás. Zsák, vagon, újra zsák, újra vagon. Ma hajtottatok. Valamelyiknek kell a pénz, építkezik. Ha kell, hát gyerünk. Ilyenkor megvadul a banda. Aztán az isten ki nem mozdítja órabéres tempójából. Felnézel az órára. Hat óra negyven: ha leszámítod a késést, akkor éppen ideje elvegyülni a tolongók között. Mikorra kihömpölyögsz, addigra itt az indulási idő. Nem sokat törődsz az üres korsóval. Leteszed a legközelebbi padra, és lassú csoszogással haladsz a kijárat felé. Oldalt a falon egy hülye nagy plakát megmaradt darabjai kínlódnak: "Ha jól akar... meg keresse!" A kocsiban éppen egy ilyen alá ülsz, csak kicsiben, keretben, de ugyanilyen tépetten díszeleg. Az ablak melletti sarokba húzódsz, közvetlenül az ajtó melletti ülésen, a baloldalon. Ezen az oldalon van az állomás, és ha szunyókálás közben felnézel, fél szemmel is tudod, merre tart a vonat. Ha meg elalszol, mindig van valaki, aki felébreszt. Alig helyezkedsz el, máris bevágod a szunyát. Még mozdulsz egyet, amikor valaki térden rúg, de nem nyitod fel a szemed. Álmodban máris megjelenik a kép. Éppen esett az eső. Pocsékul esett. Rágyújtottál egy cigarettára, és fintorogva nézted a szoba közepén csúfoskodó lavórban összegyűlt vizet. A zavaros, sárga színű folyadék még gyűrűzött az utolsó leeső csepptől. Végigvetetted magad a díványon. Végigpásztáztad szemeddel az ezerszer látott szobát. Mint a többi, gondoltad, ki tudja, hányadszor. Mint a többi. Fedél. Az egyhangúságot csak a falakon futó megszámlálhatatlan repedés és a plafon szörnyalakjai törték meg. Bosszúsan gondoltál a keletkezésére, mintha csak valami történelmi szörnyűséget takaró régészeti leletre bukkantál volna. Láttad és hallottad újra magad, amint kétségbeesetten telefonálsz az illetékeseknek, hogy alighanem beázott a mennyezet, vagy mi a fene, de lehet, hogy az angyalok pisilnek a szobádban. A válasz hasonló volt. A csúnya időben minden előfordulhat, hát még a tetőbeázás, de ez igazán ne aggasszon, máshol is megtörtént már. De ha teszel alá egy edényt, sokáig lehet bírni. Miután megszámoltál néhány millió vízcseppet, és a falon meg a mennyezeten kialakult legtitokzatosabb ábrákat is megfejtetted, már szinte sajnáltad volna elpusztítani a szövevényes tündérkertet. Ismét pocsékul esett az eső. A vízcseppek változatlanul gyanús színnel csapódtak az edényben összegyűlt buborékokra. Ügyet sem vetettél a cseppekre. Formájuk, változatos színük és zuhanásuk rendszertelen ritmusa már nem idegesített, nem is jelentett semmi újat. Minden figyelmedet a buborékokra összpontosítottad. Meredten nézted, hogy bizonyos időközönként az edény faláról levált egy odaragadt buborék, begyűrűzött a kör közepére és fáradtan szétpukkant. Amikor váratlanul elállt az eső, lelassultak a cseppek. Sokáig várattak magukra. A sarokban összevárták a repedéseken végigfutó csermelyeket, összeölelkeztek, hintáztak egy kis ideig, és lezuhantak. Kíméletlen egyformasággal ismétlődött újra meg újra. Mindig ugyanúgy. A monotonság felingerelt. Visszazökkentett a valóságba. A kerekek egyformán csattogtak. Kinéztél az ablakon. Láttad a nyárfasor mellett kanyarodó országutat, a sorompó előtt villogó jelzőlámpát. Készülődsz a leszállásra. Megérkeztél ismét. Újra meg újra. Mindig ugyanígy.