Kaskötő István

A harmadik felvonás.

 

Valahol olvastam, már nem tudom kinek tulajdonítani az idézetet, valamelyik nagy drámaíró mondta, hogy a harmadik felvonást a legnehezebb megírni. Bonyolitani könnyű, de hogy mire lemegy a függöny egy jó harmadik végén, a közönség kielégítve, sírva vagy nevetve, de megtisztulva távozzon a szinházból.

Az a nehéz.

Mi tagadás, ugynez a szabály vonatkozik az életre is.

 

 

1./

 

          Alapjában véve, Mr. Stanley Godwin igen szerencsés ember volt. Élte az életét minden gond nélkül, óvatosan kerülte a krizis szituációkat. Gazdag és szép felesége volt, igaz, hogy egy pár évvel öregebb… bocsánat idősebb volt nála. A "pár" meghatározást nem kell komolyan venni, de a "néhány" használata illetlenség lenne. A gazdag fele, sokkal fontosabb volt, mint a szép, bár Stanleynek sejtelme se volt a vagyoni állapotáról, mikor a szépségének hatása alá került. A szikrák pattogtak mindkét részről, hívjuk aminek akarjuk, a tény az, hogy volt ott kérem mennydörgés, földrengés és egymásnak rohanó gőzmozdonyok…, mint a kedvenc vizuális effektus a némafilmek idején.

Mikor aztán egy rövid, de intenzív udvarlás után feleségül vette, -- vagy talán legyünk igazságosak, -- Özvegy Mildred McLeod férjül vette a fiatal Stanleyt, a legénynek fogalma sem volt, hogy  mekkora mézesbödönbe pottyan. Ő akkoriban jelent meg a vancouveri jobb körökben. Az a hír járta róla, hogy az angol titkosszolgálat volt tisztje, aki kalandos világkörüli megbízatások során, valahol egy sötét ügy közben megsebesült, -- kissé bicegett a jobb lábára, ha rosszra fordult az idő, -- és a kanadai unalmas partokon keres egy kis megnyugvást. A tenger, a végtelen víz és a szél szerelmese volt, szívesen segédkezett a luxus hajók körül, gyakorlott vitorlázónak bizonyult és örömmel látták a hajótulajdonosok a jachtokon, egy gyakorlott kéz mindig jól jött.

Már öt éve annak, hogy Stanley H. Godwin váratlanul elhatározta, hogy visszavonul egy megérdemelt, nyugodt-unalmas életformába. Hetvenöt éves, ahogy mondani szokás, jó kondícióban van,  sohasem  hódolt káros szenvedélyeknek, egy-két ital késő délután, egy pohár bor esetleg, ha úgy adódott. Elítélte a túlzásokat, angolos hűvösséggel vállalta és járta a bölcsek középútját. Lemondással vette tudomásul, hogy egy kissé elmúlt az idő felette, egykori sötétbarna haja már inkább fehér, mint ősz, régi kedvenc holmija szerinte összement, - mondja, talán két-három centiméterrel is alacsonyabb és jó néhány centivel szélesebb, mint pár évvel ezelőtt volt, köszönet talán Mrs. Polyák ó-hazai főztjének. Napokig is elmegy borotválkozás nélkül és nyakkendőt sem kötött, már az isten tudja mióta. Golfozik hetente kétszer és reggelenként hosszú sétákra megy a kutyájával... csak semmi túlzás, mondogatja magának. Felesége hat évvel ezelőtt halt meg és nem sokkal utána lemondott a Mayfare Inc. Igazgatósági tanács elnöki tisztjéről, amit immár közel harminc éve, általános köztiszteletben foglalt el. A cég felesége első férjétől maradt hátra és a tradíció szerint az új férjet választottak meg a főleg ceremoniális tisztségre. Stanley szakszerűen vezette a tanács havi szokásos üléseit, titokban imádta a kalapács szimbolikus erejét, s valahányszor leütötte, hogy egy vitát, vagy az ülést lezárja..., melegség öntötte el. Apránként, - az évek folyamán, - régi, sötét emlékeket törölt ki minden egyes ütéssel.

Okosan, meggondolt mérséklettel használta és élvezte a gazdagság adta lehetőségeket, azon túl, hogy valójában szerette a feleségét, tudatában volt annak, hogy valójában, haszonélvezője a házasságnak. Hűséges és figyelmes volt..., szinte karakterhiba nélküli ideális férj. Népszerű volt, kellemes társalgó és érdekes mesélő. Mindig tudta, hogy a hallgatósága mit szeretne hallani és ő kimeríthetetlen gazdagsággal szolgáltatta a kalandos történeteket. Titokban lenezte hallgatóságát, - hogy ezek mindent bevesznek, - állapította meg egy kis undorral és örömét lelte benne, hogy újra meg újra próbára teheti, meddig lehet a hihetőség határát nyújtani.

Nem volt a világnak olyan forrpontja, legyen az Kelet-Berlin, Vietnám vagy Bejrut, amiről Stanley Godwinnek ne lett volna elsőkézből való információja, hiteles élménye, hajmeresztő kalandja. Walter Gray, a Globe szerkesztője már évek óta próbálta rábeszélni, hogy írják meg a kalandjait. Ismeretségük huszonvalahány évre megy vissza, ma már úgyszólván az egyetlen barát, akinek bejelentés nélküli joga van betoppanni egy kávéra, céltalan csevegésre. Nem kis lelkiismeret furdalással, de végül is, nem olyan régen, végre Stanley beadta a derekát és megegyeztek egy társszerzői viszonyban, miszerint Stanley tollba mondja a "Godwin" legendát. Kétszer egy héten, Mrs. Polyák négyfogásos, öt csillagos vacsorája után leültek a tágas könyvtárszobában és Walter bekapcsolta a magnetofont. A kötetlen baráti eszmecsere aztán előbb-utóbb ráterelődött erre, vagy arra az epizódra, a pre-kanadai életre. Stanley egy-egy háryjánosos élménye beillett volna akár egy James Bond filmbe is.

"1956-ban a budapesti angol követség információs tisztje voltam, -- kezdte egyik este a történetet Mr. Godwin, hátradőlve a kényelmes bőrfotelben, elmélázva, időnként mélyet szippantva a konyakos pohárba, -- a pozíció rendszeres fedő neve volt az MI-5 kémszervezet emberének. A főváros már hónapok óta pezsgett a politikai aktivitástól, felülről azt a parancsot kaptam, hogy tartsam távol magam minden létező kapcsolattól, nehogy az a látszat legyen, amit a kommunista vezetés szeretett volna, hogy külföldi izgatás áll az események mögött. Mrs. Milton kultúrattasé kihűlőben lévő hitvesi ágya bőséges kárpótlással szolgált, de végül is október huszonharmadikán, mikor az államvédelmi egyének a tömegbe lőttek, nem volt maradásom. Bella Milton forró csókjai sem tudtak visszatartani, bevetettem magam az utcai harcok közepébe. Az első napokban, csak mint kívülálló szemlélő követtem a harcolókat, de nem telt bele sok idő, és fegyver került a kezembe. Én nem ismertem a várost, több alkalommal eltévedtem és a legmelegebb helyzetben találtam magam. Teljesen elvesztette az ember az időérzékét, már azt sem tudtam, hogy milyen nap van, szétlőtt, kiégett üzletek polcairól ettünk, ha ettünk. Történt egy esős délutánon, hogy egy igen heves harc kellős közepén találtam magam és mellettem esett el egy alig tinédzser. A géppisztolya, amint szétvetett karral elterült, a lábam elé esett, szinte kiáltva: Stanley vedd át, folytasd a harcot... és én szédült, féleszméletlen állapotban vettem a fegyvert és folytattam, ahol az a hős magyar gyerek abbahagyni kényszerült.”

"Ott szerezted a váll-lövést?” – vetette közbe Walter.

"Nem, nem. A vállam és az oldalam egy saigoni késelés nyomát viseli. Hatvanötben egy földalatti vietcong cellára bukkantunk, egy CIA ügynökkel dolgoztam akkoriban Vietnamban. Négy vérszomjas komival találtuk szemben magunkat, a szerencsétlen jenki ott vérzett el egy mocskos sikátorban, magam is csak  isteni csoda folytán maradtam életben.”

"Bocsánat, hogy megszakítottalak.” – mentegetőzött Walter.

"Amint mondom, bőségesen kijutott nekem az utcai harcokból. Bár a nyelvet nem beszéltem, de nem volt probléma, nem sok beszédre volt szükség, befogadtak maguk közzé, feltétel nélkül. Mire az oroszok lerohanták a várost és a harcok új, sokkal kegyetlenebb fázisba léptek,  kis csoportunk már egy komoly, harcedzett  egységet képviselt. Számtalan kiégett szovjet tank tanúskodott már  jelenlétünkről. Támadtunk és villámgyorsan tűntünk el egy-egy szűk utcában, csak az égő tank jelezte, hogy ott jártunk. Így szakadtam el a többiektől és a comblövésemet ápolva bújtam meg egy kapualjban, ott talált rám egy teherautós forradalmi járőr, sebesült szabadságharcosokat szedtek fel az utcán. A város nyugati oldalán, ha jól emlékszem Budán, egy orvosi rendelőben pucolták ki a sebet, a golyót nem tudták kivenni. Még aznap éjjel, hatod magammal elindítottak egy rozoga  teherautón az osztrák határ felé. Három napig tartott az út, mellékutakon bujdosva, étlen-szomjan, míg aztán november 17.-én megérkeztem egy bécsi menekülttáborba, majd egy kis korházba, ahol kivették a golyót a combomból és megállították a már elhatalmasodott fertőzést. Egy hétre rá már jelentkeztem Londonban szolgálatra és nemsokára útrakeltem, egy újabb cél felé.”

"Whahh, ebből legalább két fejezetet kerekítünk ki, majd még rákérdezek, háttéranyagot gyűjtök. Egy-két karaktert is be kell mutatni, biztosan emlékszel talán még nevekre is.” – kapcsolta ki Walter a magnetofont és újratöltötte Stanley konyakos poharát.

Közben igencsak besötétedett, lent az öböl vizén, mint egy csodaszőnyeg, tükröződött a város millió lámpafénye. Messzi tájak feledett véres múltját idézve, a kanadai békés este még inkább éreztette varázsát. A két barát még sokáig ült a félhomályban, ki-ki a saját gondolataiba merülve.

 

***

 

2.

 

Statisztikák szerint West Vancouverben több az egy főre eső milliomos, mint az országos átlag. A hegy hosszan elnyúló lankáján modern kastélyok bújnak meg a százados fák között. Kőfalak, elektromos kapuk őrzik a lakók biztonságát, és gyakran sötét titkaikat is. A Godwin villa szerényen húzódik meg a nagyképű monszterek között. Mikor Mrs. Godwin elhunyt, Stanleynek majd hogy nem első dolga volt, hogy megszabadult a nagy kastélytól, amit még az első férj építtetett. Hivalkodó, hamis tudor-monstrum volt, hegyes tetővel és őrtornyokkal. Stanley utálta a nagyképű, pénzszagú ízléstelenséget, valahányszor befordult vele a limo a csikorgó vaskapun, enyhe hányinger fogta el. Az új ház rekordidő alatt készült el, a tervezője egy régi barát, már évek óta tartogatta fiókjában a terveket, százszor is újra álmodta Stanley, hogy milyen is lesz. És lett, szerény és praktikus, úgy simul a ház a környezetébe, mint egy maszületett kiscica az anyja ölébe.

 Négy hálószoba van benne, mindegyik külön fürdőszobával. A nappali tizenkét lábnyi ablakával az öbölre néz. Van még benne egy könyvtár-dolgozó szoba, no és természetesen az ebédlő. Az egyetlen luxus a biliárdszoba és a tornaterem az alagsorban. A hármas garázs csak a legszükségesebb járműveket rejti, egy tizenöt éves Cadillac limousine-t, Stanley szemefényét, egy 1948-as MG sport kocsit, amit ki se vitt a garázsból már több mint egy esztendeje, és Juri Polyák, sofför-kertész házimindenes kis teherautóját, ami arra szolgál főleg, hogy a kerthez szükséges dolgokat hurcolja, no és a gyakori havat tolja le a hosszú bejáró útról télvíz idején. Jól gondozott pázsitos park veszi körül a házat és a bejáró mellett százszínű virágágyás hívogatja az arra tévedő vendéget. Ami, persze, csak olyan mesemondó túlzás, hiszen gyalogjáró aligha téved be, vendég is csak ritkán, a ház gazdája a világtól meglehetősen elzártan él, mióta búcsút mondott az üzleti életnek. Nem csak, hogy lemondott a vállalati tisztségekről, de likvidálta nagy százalékát a vállalat részvényeinek is, mint aki szakítani akar a múltjával. Walter Grayen kívül még egynéhány golfpartner bejáratos a házhoz, azok is kocsival jönnek, ha jönnek.

Ezen a környéken busz se jár, aki jön, hát maga hajt, vagy taxit bérel, mint az a fiatal nő is, aki most száll ki egy sárga taxiból. Fizet, s ahogy a taxi elhajt, határozatlanul áll néhány percig a bejáró végénél, mint aki nem biztos, hogy jó helyen jár-e. Nem lehet több, mint húsz éves, talán öt láb négy hüvelyk magas. Rövidre vágott gesztenyebarna haját játékosan fújja a mindig-jelen, dél-nyugati szél. Nyurga, fiús termetére sötétkék nadrágkosztüm simul, fehér selyem ingblúz van alatta, kezében egy se-aktatáska, se-retikül, olyan biznisz hibrid, amit rendszerint ügyvédnők hordanak. Tanácstalanul áll a nagy szárnyas ajtó előtt, mint aki időt akar adni magának, hogy visszafordulhasson, aztán egy nagy sóhaj kíséretében megnyomja a kapucsengő gombját. Kutyaugatás töri meg a békés csendet, a lány óvatosan hátrál, félve valami veszett házőrző kirohanásától. Amint nyílik az ajtó egy testes asszonyság jelenik meg, kezében egy nagy cirmos macskával. Lábával próbálja a kutyát visszatartani, aki már abbahagyta az ugatást, és farkcsóválva szimatolja körül a jövevényt.

Mrs. Polyák, a ház és házigazda hivatalos őre, meg se várva a jövevény köszönését, barátságos, de határozott hangon adja tudtára, hogy semmit nem vesznek, közvélemény-kutató kérdésekre nem válaszolnak, és különben is, nagyon el van foglalva.

– Good bye dear... – elkapja a kutya grabancát és kész becsukni az ajtót.

– De kérem. – fogja kesergőre a hangját a lány. – ez Mr. Stanley H. Godwin háza? Én a világ másik végéről jöttem, feltétlenül beszélnem kell vele.

Talán az idegen akcentus tette, de Polyákné asszony keze félúton megállt és tágasabbra nyitotta az ajtót.

– Melyik végéről?

– Angliából..., vagyis igazából Budapestről... Itt lakik Mr. Godwin?

– Budapestről? Eh? Na nézz csak oda, kicsi a világ, én Kosicán születtem. Jaj de régen volt... mármint, …no de ki számolja az éveket. Mr. Godwin délutáni sziesztáját alussza, nem szereti, ha ilyenkor háborgatják, talán jönne a kisasszony vissza később.

– Nem tudom, taxival jöttem és egy vagyonba került, megvárnám. Nagyon fontos, hogy beszéljek vele.

– Lujza! Ki az? Kivel beszélget? – kiáltott a ház ura valahonnan a ház mélyéből.

            – Lujza. Heh... szerencséje van kisasszony. – veszi halkabbra a hangját. – „Lujza”, azt jelenti, hogy jókedvében van. Mrs. Polyák? So, so... Ha nem beszél? Fuss, amerre látsz. De jó ember, csak meg kell szokni.

– Mrs. Polyák!!! Ki az?

– Jó, jó... látogatója van Mr. Stanley. Egy szép fiatal hölgy a  tengerentúlról... – kiáltott vissza a házvezetőnő és rákacsintott a lányra..

– Szép is fiatal is... mire vár?  Hívja be! – jött a válasz.

Mrs. Polyák tágra nyitotta az ajtót, hogy a lány beléphessen. Az előcsarnokban találkoztak Mr. Stanleyvel, aki egy félig hámozott banánnal a kezében éppen a konyhából lépett ki. A házvezetőnő, kikapta a kezéből.

– Már megint zöld banánt eszik, aztán meg hascsikarása lesz. Miért nem kér, ha enni akar?

Stanley Godwin egy lemondó kézlegyintéssel zárta le az ügyet és kíváncsian fordult a lányhoz.

– Ha valamit árul, vagy ne adj Isten, valamiféle kíváncsiskodó riporter, csalódni fog, mert nem veszek semmi, mindenem van, és nem nyilatkozom sem üzleti, sem politikai ügyekben. Azon kívül persze, csinos fiatal hölgyek rendelkezésére állok. Öreg vagyok bár, de a szemem az még jó.

– Mindaz távol áll tőlem, Mr. Godwin. Mr. Stanley H. Godwin?

– Ha jól emlékszem... Ja, Godwin. De bocsássa meg a figyelmetlenségemet, menjünk talán be a dolgozószobába. Ne tévessze meg a cím, meg kell, súgjam, itt semmiféle "dolgozás" már nem történik. Feladtam! Igen káros szenvedély.

Betessékeli a tágas könyvtárszobába, a lány lopva szemügyre veszi a körbefutó könyvespolcokat, megelégedéssel látja, hogy nem a tipikus dekoráció, itt olvassák is a könyveket. Mr. Godwin hellyel kínálja, feszélyezetten ereszkedik le a fotel szélire és belekezd, -- úgy  tűnik -- egy jól betanult szövegbe.

– A nevem Kozma Borbála, ideiglenesen Londonban élek, és abban a reményben kerestem önt meg, -- ha ténylegesen a jó Stanley H. Godwinhez van szerencsém, hogy segítsen fényt deríteni egy ötven éves rejtélyre, anyai nagyapám, Nagy János utolsó éveire, illetve halálára.

A név hallatára Stanley megmerevedett ültőhelyében, elsápadt, görcsösen markolta a fotel karját, hogy leplezze kezei remegését. Talán harminc másodpercbe is tellett, míg magához tért és halk rekedtes hangon szólalt meg.

– Miből gondolja, hogy nekem valami hasznos információm lenne nagyapját illetően? – felállt és az ablakhoz lépett, elfordulva a lánytól, hogy leplezze zaklatottságát.

– Hogy érthető legyek, talán jó lenne, ha az elejétől kezdeném.

– Igen, az elejétől. Az mindig segít. – Stanley Godwin az ablakpárkányra támaszkodva várta a folytatást, halántékán apró izzadságcseppek jelentek meg.

– Nagyanyám, Sulyok Jolán -- négy évvel ezelőtt halt meg, -- sohasem ment férjhez, magányosan nevelte édesanyámat.  A tervezett házasságra nem kerülhetett sor, nagyapámat 1955-ben, politikai ténykedései miatt két évre ítélték és börtönbe zárták. A műszaki egyetem diákja volt, gépészmérnöknek készült. 56 októberében, amikor a forradalom kitört, szabadult ki a börtönből és egy rövid látogatás után csatlakozott az utcai harcokhoz, és nagyanyám hite szerint, valahol a városban az oroszokkal folytatott harcban esett el. Édesanyám megszületett és természetesen Sulyok néven lett bejelentve. Nagyanyám, majd később a család, gonddal őrizte nagyapa emlékét. Február 11-én, a születésnapján, és november negyedikén gyertyát gyújtottunk. Ő elesett hős volt, a hiányzó kapocs a múlthoz. Ebben a hitben nőttem fel, mikor titokban kellett tartani az emlékezést, majd a rendszerváltozás után, hivatalosan is odakerült a neve a hősihalottak emléktáblájára... édesapám gondoskodott róla.

Múlt év szeptemberében az egyetem programján belül mentem Angliába, mint "au pair" egy londoni családhoz, egy kislány mellé társaságnak. Nagyon kedves, barátságos emberek, igazán úgy bánnak velem, mint családtaggal. Karácsonyt a fiatalasszony szüleinél, Brightonban ünnepeltük és egy alkalommal, Sir Malcolm, Mrs. Woodrich édesapja,  szóbahozta, hogy ötvenhatban ők is, mint sok más angol család, vendégül láttak néhány magyar menekült szabadságharcost. Három fiatalember élt náluk, -- mesélte, a vendégházban laktak, több mint három hónapig. Hamarosan előkerült a fényképes doboz és Sir Malcom lelkesen keresgélte a bizonyítékokat. És volt bőségesen. Az elfakult képeken három huszonéves fiatalember, asztal körül vacsora közben…, havat lapátolnak…, hóembert építenek..., vidám, gondtalan legények. A felismerés, a gyanú megszédített. Az egyik megdöbbentően hasonlított a nagyapámra, ahogy emlékeztem nagymama fényképei nyomán. Félve kérdeztem rá, hogy emlékezik-e Sir Malcolm. Persze, mondta, ő az, aki botra támaszkodik, jól emlékszem, mondta,  Johnnak hívták, Bécsben operálták ki a golyót a combjából. Nagyon kedves fiú volt. Később a marinán talált neki munkát, -- mesélte Sir Malcolm. Nagy kár, -- mondta kis szünet után, valami rossz társaságba keveredett..., sorozatos betörések voltak a hajókon, a rendőrség lopott dolgokat talált nála, börtönbe is került egy időre. Még ő gondoskodott védőügyvédről, de aztán elvesztették vele a kapcsolatot. Nagi volt a családi neve, -- mondta Sir Malcolm. Nem volt többé bennem kétség, Nagy. Elkértem egy néhány képet... és egy manilla borítékot vett elő a lány a táskájából, nyújtotta volna Stanley Godwinnak, de az mozdulatlanságba meredve állt az ablakban. Tanácstalanul tartotta egy ideig, folytassa-e vagy sem, majd tovább mesélt.

Elmondtam Sir Malcolmnak, amit a nagyapámról tudtam. Megígérte, hogy próbál információt szerezni a sorsáról. Ő a Home Office-ban volt valami magas pozícióban, mondta és vannak kapcsolatai.

Talán három hónap multán jött Sir Malcolm Londonba és egy dossziét adott át. Benne volt minden információ, amit a Home Office és a Külügyminisztériumban be tudott szerezni. Itt van minden, -- és emelte ki a lány a testes dossziét. Már nem is próbálkozott, bár biztos volt a lány benne, hogy a házigazda hallja minden szavát, de nem mozdult el az ablakból, maga mellé tette az iratokat. Nem volt szükség rá, hogy belenézzen, már százszor is végigolvasta, szinte betéve tudott minden adatot.

A Home Office szerint, 1958 március 6.-án feltételesen került szabadlábra és a Southampton-i parol iroda hatáskörébe tartozott. Az ottani privát kikötőben kapott munkát és a parol felügyelet lejártával nyoma veszett, majd 1960-ban tűnik fel ismét, az adatok szerint Liverpool-ban kért és kapott állandó letelepedési engedélyt, mint politikai menekült. 1961 és 65 között a North Star Hajózási Vállalat fizetési listáján szerepel, a vállalat különböző egységein dolgozott és úgyszólván a világ minden jelentős kikötőjében megfordult.

1965 június másodikán Saigonban, az akkori Dél Vietnámban, John Nagit és munkatársát, az angol állampolgár Stanley H. Godwint a helyi rendőrség találta brutálisan összeverve és megkéselve a kikötő raktári negyedében. Stanley Godwin kritikus állapotban került a saigoni kórházba, gyors orvosi beavatkozásnak köszönhető, hogy túlélte a sebesüléseit, John Nagi a mentőautóban meghalt, mielőtt a korházba ért volna.

John Naginál talált dokumentumok szerint, magyar állampolgár volt, British állandó letelepedési engedéllyel. Maritime Union tagsági könyve szerint II. osztályú steward pozícióra volt jogosult. A követség gondoskodott a temetéséről. Stanley Godwin felépülése után, bár a szabályok szerint a követség felajánlotta a hazautazása költséget, miután megsérült útlevelét egy újjal pótolták, egy libériai regisztrált teherhajón, a  SS.Midnightstar fedélzetén távozott Saigonból.

Mr. Stanley H. Godwin utolsó ismert tartózkodási helye, Vancouver. British Columbia. Canada, 1971-ben kért és kapott új útlevelet, állandó lakóhelyéül, a 2451 West Burrard, Vancouver címet adta meg. Mint később kiderült, a cím egy vállalati iroda címe.

Mindezek ismeretében nem volt nehéz megtalálni önt, Mr. Godwin, az internetes kereső bőségesen adott követhető nyomokat. A gondolatot, hogy esetleg telefonon kérjem segítségét, elvetettem. Sir Malcolm és Mr. Woodrich felajánlották az anyagi segítséget, hogy személyesen keressem meg. Remélem, nagyon remélem, hogy az út nem lesz eredménytelen. Tartozom nagyanyám emlékének, édesanyámnak és  nem utolsó sorban magamnak, hogy az igazat kiderítsem. Mi történt Budapesten, miért hagyta ott nagyanyámat? Miért? Ha ön, Mr. Godwin ismerte őt, talán beszélt róla, bizalmába fogadta. Kérem segítsen!

Hosszú, terhes csend után szólalt meg Stanley Godwin, lassan járta körbe a szobát, mint aki leltárt vesz a könyveiről, arcán mély barázdát szántott a rászakadt gond.

– Miss. Kozma? Borbála. Hol szállt meg, ha szabad kérdeznem?

– Egy kis hotel a Robson streeten, egy londoni ismerős ajánlotta. Olcsó. Viszonylag.

– Szeretném, ha a vendégem lenne, egy pár napra. – kis szünet után hozzátette, -- Igen, lesz mondanivalóm a nagyapját illetően. Juri, a sofőröm leviszi és megvárja, míg kifizeti a hotelt, és visszahozza. Nekem egy kis elintézni valóm lesz, és ha végeztem, folytatjuk ezt a beszélgetést.

A lány szabadkozni próbált, de Godwin félbeszakította.

– Mondjuk úgy, hogy ez a feltételem ahhoz, hogy kielégítsem a kívánságát. – majd az ajtóhoz lépett és kiszólt. – Mrs. Polyák!

Kis idő múlva jött a házvezetőnő.

– Lujza, kérem kerítse elő Jurit. Kérje meg, hogy vigye le Kozma kisasszonyt a városba, várja meg, míg elintézi a hotel dolgát és hozza vissza. Nyissa meg az egyik vendégszobát, a nagyot. A kisasszony a vendégünk lesz egy időre. Gondoskodjon róla, hogy el legyen látva. Nekem dolgom van, ha nem jövök időben, ne aggódjon. – Még hosszan nézett a lányra, majd egy- egy kurta fejbiccentéssel távozott.

 

***

 

3.

 

Már két napja, hogy Stanley Godwin elhajtott a kis sportkocsijával. Juri aggodalommal nézett utána, szokatlan volt a sietős figyelmetlensége, ahogy megállás nélkül kanyarodott ki az útra és jóval a megengedett sebesség felett tűnt el a város felé vezető úton. Annak rendje és módja szerint Juri megjárta az utat Kozma kisasszonnyal, a szállodához és vissza.

Borbála vegyes érzelmekkel nézett elébe a vendégeskedésnek. Még az is megfordult a fejében, hogy lemond róla, furcsának találta Mr. Godwin viselkedését, hirtelen távozását. Ha ténylegesen van mondanivalója a nagyapját illetően, miért halasztja, miért a titokzatos vendégmeghívás? Elhessegette magától a kételkedő gondolatokat, igazából nem volt rossz benyomása a házról és a lakóiról. Majd meglátjuk, gondolta. Lesz, ami lesz.

Lujza kinyitotta a vendégszobát, vacsorát készített. Megterített az ebédlőben a lánynak, de az inkább a háziakkal ült le a konyhában. Nem telt bele egy fél óra sem, barátságosra fordult a beszélgetés, s mire a vacsorának vége lett, kicserélték egymással a szükséges információkat.

Lujza és Juri új házasok voltak 68-ban, mikor menekülésre kényszerültek az akkori Csehszlovákiából. Juri autószerelő volt, de nyelvtudás hiányában kénytelen volt olyan munkát elfogadni, ami éppen jött. Így került a MacLeod házhoz, olyan mindenesnek. MacLeodnak hívták Mrs. Godwin első férjét. 1970-ben halt meg, szívroham érte az irodájában. Alig egy év multával az özvegy, mindenki meglepetésére férjhez ment Mr. Stanleyhez. Mikor aztán Mr. Stanley rájött, hogy Juri milyen hasznos a kocsik körül, sofőrt csinált belőle. Még azon a nyáron, Armand, a francia szakács segítséget keresett a konyhára, csak természetes volt, hogy a sofőr fiatal felesége élvezte a protekciót.

Mrs. Godwin, -- nyugodjon békében, -- meghalt, Mr. Stanley hamarosan utána felszámolta a nagy háztartást, szélnek eresztette a francia szakácsot, a szobalányokat, a komornyikot, kertészt és a személyes titkárokat, előléptette Mrs. Polyákot s lett belőle házvezető-totum-factum  az új háznál és kétszobás lakást építetett nekik a garázs fölé.

– Jó ember, -- jelentette ki Lujza -- szereti a gyomrát. Emberi jóság és jó étvágy egyenlő rangon állt az ő értékrendjében.

– Mikor ideköltöztünk, és rám bízta a főzést, nagyon féltem. – mesélte Lujza, -- Nem vagyok én szakács, mondtam, sok mindent ellestem Armandtól, a francia szakácstól, de hol voltam én ahhoz, hogy ilyen uraknak főzzek. Próbáltam én, ahogy emlékeztem Mr. Armand receptjeire, nem is volt az eredmény olyan rossz, ha visszagondolok, de egy nap, vacsora után behívott Mr. Stanley. Na mondom, itt a vége a jó életnek, most fog kirúgni, nem ízlett a vacsora. Hát az igaz, hogy nem ízlett neki, de kirúgásról nem volt szó. Mondja, hogy mostantól kezdve, Mrs. Polyák felejtse el, amit attól a francia bohóctól tanult, főzze azt, amit maguknak főz, jó lesz az nekem is. Naiszen, gondoltam, mi lesz ebből? Elhiszi nekem a kisasszony, ha azt mondom, hogy egy ilyen finom angol úrnak sztrapacska a kedvence? Hát persze, Juri szerint világot járt ember volt fiatal korában, ki tudja, talán meg Kosicán is megfordult.

– Vajon, hol lehet?  -- sóhajtotta ki az aggodalmát Lujza. -- Nem szokott így elmaradni. Mióta nyugdíjba ment, talán sose mulasztotta el a vacsoráját.

– Nincs abban semmi különös, -- szólt közbe Juri, -- mondta is, hogy ne aggasszon, ha késik. Különben is, vannak az öregnek fura dolgai az utóbbi időben.

Hát igen. Aki öreg és főleg gazdag megengedheti magának, hogy fura dolgai legyenek. Minden magyarázat nélkül. Mint a kutyaügy is.

Három éve is  már, egy szép  napon Stanley Godwin hazahozott egy kutyát. Na, nem akármilyen úriházba illő pedigrés canine személyiséget..., egy fekete-fehér tarka korcsot. Csak a kutya-mindeható a megmondhatója, miféle múltra nézhetett vissza a szerencsétlen teremtmény, anyai-apai eredete még kutyaszakértők számára is kideríthetetlen lenne. Egyik füle felállt a másik lekonyult. A farka nem tudta eldönteni, hogy bozontos  vagy csupasz legyen. Fekete és fehér foltok egyenlő arányban osztoztak meg a karcsú alakján, kivéve, hogy az egyik szeme körül egy vörös monokli volt. Azt viszont meg kell adni, hogy ami kívánnivalót hagyott a külalakja, bőségesen pótolta intelligenciával. Az, persze nem zárta ki Mrs. Polyák haragos ellenkezését.

"Mr. Stanley, az isten szerelmére, mit akar ezzel a döggel, nekem ne hozza be a házba. – állta el a gazda útját, -- tele lesz a ház szőrrel, oda fog piszkolni a szőnyegére, csak nézzen rá, talán még veszett is, ott villog a szemében a gonoszság.”

A kutya csak állt az új gazda mellett, majd leereszkedett a fenekére és félrebillent fejjel nézte a házsártos némbert, nagy meleg-barna szemeiben a szeretet megtéveszthetetlen fénye csillogott. Piros nyelve kibuggyant a szájából és félreérthetetlen önbizalommal vakkantott, "jössz te még az én utcámba".

Még aznap, Juri segítségével, az egyik vendégszoba kádjában, Mrs. Polyák elképedt felháborodásának ellenére, megmosták a kutyát. Neve nem volt, -- "majd találok egy jó nevet" mondta Stanley, és volt; kutya, a dög, a szélhámos, a fattyú.

„Madzag kell az ilyen korcs nyakába, nem ezüst veretes nyakörv” -- motyogott az orra alatt Lujza, mikor a gazda új felszereléssel jött haza. Mr. Stanley majd minden nap, hosszú sétára ment a "kutyával". Maga gondoskodott, hogy időben megkapja a vacsoráját. Órákig feküdt a lábánál a könyvtárszobában, míg Stanley olvasott, elválaszthatatlan pár lett belőlük.

Egy golfozós napon, Lujza hívta a kutyát, az boldog farkcsóválással futott a konyhába.

"Na te, fattyú, mondj egy hallót Tigrisnek” -- s lepottyantott egy szürke cirmos süldőmacskát a konyha közepére. – ez majd kikaparja a szemed. – sziszegte a gonosz boszorka.

A macska abban a pillanatban felvette a harci pózt, háta felpúpozva, farka, mint egy zászló égnek meredt és félelmetesen fujt a kutyára. Az hátrált egy-két lépést, majd hasra ejtette magát és óvatosan araszolt,  csúszott a macska felé. Félrefordította a fejét és apró kis vinnyogásokat hallatott. Aztán összedugták az orrukat. Tigris leengedte a farkát, gondolt egyet és megtörülte a bajuszát a kutya pofájába, egyiket, aztán a másikat is. Ott ültek még sokáig, teljes békés egyetértésben, miután a kutya részletesen tájékoztatta az új jövevényt a háziak gyengéiről, és láthatóan megegyeztek az együttélés feltételeiben.

"Az istenit a szélhámos fajtájának!” -- tört ki Lujzából a felháborodás. Mit tagadás,  az állat-ember évezredes, komplikált viszonyában ismét a négylábú győzött.

"Mrs. Polyák, -- kiáltott Stanley Godwin, -- egy macska van a házban.”

"Hát persze, hogy van. – szájalt a ház igazi ura, -- Ahol kutya van, ott macska is kell, hogy legyen.” – és az ügy le lett zárva. Az egyensúly helyre állt. A kutya hűségesen szolgálta a gazdit, követte amerre járt, türelmesen ült vele a könyvtárban és feküdt az ágya előtt..., de amint az egyenletes szuszogás jelezte, hogy alszik, csendben átsurrant a házon, fel a hátsó lépcsőn a másik hálószobába és elnyúlt a macska mellett az ágyon, Lujza lábánál.

Éjfélre járt mire feladták a várakozást, Stanley Godwin nem jött haza. Mit volt mit tenni, jó éjt kívánva nyugovóra tértek. Lujza nagyot sóhajtva oltotta el az éjjeli lámpát.

– Vajon mi hozta...– Juri az asszony felé fordult és félre nem érthető tónussal a hangjában, elvágta a mondatot.

– Lujzi, azt hiszed, nem láttam, hogy egész este a fene evett meg a kíváncsiságtól, hogy mi dolga van a lánynak Mr. Stanleyvel. Nem a te dolgod, ne üsd bele az orrodat más ügyeibe. Ha szóba mered hozni, kitekerem a nyakadat.

– Okay, okay... ne morogj már annyit. Szóltam én egy szót is? De, mi oka van nem hazajönni vacsoraidőben... Szegény ember...

– Nem fog éhen halni, ne félj...

Stanley Godwin nem jött haza másnap reggelre sem.

Juri nem különösen nyugtalankodott, ismerve a gazdája szokásait, de mielőtt még a felesége felébredt volna, lehajtott a kikötőbe. Megnyugvással konstatálta, hogy a kis sportkocsi ott áll a kikötő parkolójában és Mr. Godwin vitorlásának,  a Wonderer II.-nek, a horgonyzó helye üres. Na, gondolta, az öreg kint lötyög a Deep Cove csendes vizén, és mint szokott, ha valami aggasztja, meditál.

Péntek lévén, a szokásos vásárlási nap, Borbála csatlakozott Polyákékhoz egy kis városnézésre. A vendégre való tekintettel, Juri a Cadillac-kel állt elő és levett sapkával tisztelgett a hölgyek előtt, amint ajtót nyitott nekik. Persze, nem mulasztotta el az alkalmat, hogy ne tolja be a kocsiba Lujzát, a fenekénél fogva.

– Ne szemtelenkedjen, maga paraszt, el van bocsátva, -- kuncogott az asszony. – Vigyen bennünket a farmer piacra, aztán meg az Edelweis-be.

– A legjobb bécsi süteményeket ott lehet enni -- tette hozzá Mrs. Polyák. – és mint egy jó idegenvezetőhöz illik, bőséges információval látta el a vendéget, amint bejárták a várost. North-Vancouver főutcáján van a farmer piac, minden szerdán és pénteken, jönnek a termelők az Okanagan völgyből a friss gyümölcs meg zöldfélével megrakott teherautókkal. Borbála csodálkozva nézte a sokféle népek gyülekezetét, volt ott minden náció, szlovák, orosz, pakisztáni meg kínai. Ismeretlen, fura zöldfélék, sose-látott gyümölcsök. Öklömnyi őszibarackok sokasága között válogatott Luiza. A lány már meg sem lepődött, hogy az egyik kocsi oldalán nagy betűk hirdették, hogy a gazdája, bizonyos Frank Bodrogi Osoyoos-bol, kalarábét meg zöldbabot ajánl. Borbála ráköszöntött egy "jónapot"-tal, az meg szemrebbenés nélkül fordította a szót magyarra.

– Kóstójja mög a kisasszony... – kínálja az ember a földiepret, -- guaranted organic, nem látott ez semmiféle pesticideot.

Már jócskán elmúlt ebédidő, mikor Juri lerakta a két nőt az Edelweiss elött, hogy míg azok helyet foglalnak, megtankolja a kocsit. Lujza már alig várta, hogy megszabaduljon a férjétől, csak azt nem tudta, hogyan terelje a szót a lány látogatásának a céljára. A divatos vendeglő-cukrazda már majdnem üres volt, Lujza egy ablakmelletti asztalhoz irányította a lányt, ahonnan majd jól látja ha jön a férje. Lesz, ami lesz, gondolta, most majd megtudja a nagy titkot. Mi dolga van a kisasszonynak a gazdájával, hogy a világ másik végéről ide jött. A rejtélyt még jobban mélyítette a tény, hogy az öreg már második napja nem jött haza. Ahogy a pincérlány letette az asztalra a menűkártyát, Lujza vett egy mély lélegzetet, de mielőtt még szólni tudott volna, Borbála megszólalt.

- Mrs. Polyak, nem is tudom, hogy hogyan mondjam, de engem nagyon nyugtalanít Mr. Godwin távolléte. Attól felek, hogy valami nagy gondot okoztam. Tudja, én azért jöttem, hogy a nagyapám sorsáról kapjak valami elsőkézbeli információt. Együtt voltak Vietnamban, mikor a nagyapám meghalt és csak azt akartam megtudni, hogy milyen ember volt, miért tűnt el hazulról, hogy a nagyanyám sohasem hallott felőle a forradalom után. Mi úgy tudtuk, hogy ott esett el az utcai harcokban Budapesten és csak néhány hónapja véletlenül akadtam a nyomára, Angliában.

Lujzának tátva maradt a szája, a titok ártatlanságát hallva. Ő sokkal izgalmasabb, rejtélyesebb ügyet várt, ismerve Stanley Godwin kémtörténeteit. Még úgy is kalkulálgatott, hogy esetleg a lány apja, de sehogyan se fért bele az éveibe, Lujza legnagyobb csalódására. Az lett volna az igazi titok, ami elől az öreg elmenekült, csapot-papot hátra hagyva. No de még ebből is ki lehet kerekíteni valami zaftos affért. Hirtelen a fejéhez kapott.

- Te Úristen!... A váratlan felismerés elindította a televíziós szappanoperák szintjén gondolkodó asszonyság fantáziáját. Egyszeribe minden világossá vált. Miért futott el az öreg, miért tartotta ott a lányt. Nem is hallotta amint Borbála elmesélte az angol családnál töltött karácsonyi élményét, Sir Malcolm kutatásának az eredményét. Alaposan megfontolta az események adta lehetőségeket és mire Juri megérkezett készen volt a scenario.

- Juri, - ülj le, nem fogod elhinni. Stanley Godwin megölte ennek a szerencsétlen lánynak a nagyapját.

Mr. Polyak megdöbbenése csak egy árnyalattal volt nagyobb Borbála elképedésénél. Mindkettőjük pillanatnyi szótlanságát kihasználva Luiza egy szuszra kifejtette hirtelenjében összetákolt teóriáját.

- Nem csoda, hogy a vén csirkefogó eltűnt. Leleplezték. Vége a harmincöt-évi maskarádénak, és le merném fogadni, hogy a  lelkiismerete nem hagyta nyugton és beleölte magát a tengerbe. Csak azt  remélem, hogy előbb csinált egy új végrendeletet és mindent erre a szegény kislányra hagyott.

- Lujza, Lujza…. álljon meg a menet. Miről beszélsz?

- Stanley Godwin. Ahogy én latom, 71-ben Saigonban voltak Borbála nagyapjával, biztosan valamilyen titkos küldetésben. Azt tudjuk, ugye, hogy kém volt. Aztán, a nagyapa…. mi is volt a neve a nagypapának? Felfedezte, mármint a nagyapa, hogy Godwin dupla ügynök, hogy a kommunistáknak dolgozik, és hogy mentse a bőrét megölte a társát… Godwin, a nagyapát.

- Mrs. Polyak… nem kémek voltak, hanem közönséges hajómunkások, matrózok…

- Nana, mit gondol kedves. Az csak a mozikban van, hogy James Bond első osztályon utazik, miközben pezsgőt szolgál fel neki a Uma Thruman. Persze, hogy matrózként járták a világot, attól titkos a titkosszolgálat. Nem?

- Uma Thruman nem szolgált fel pezsgőt Bondnak.

- Ne akadj fel minden apróságon, a tény a fontos. A nagyapa Stenley társaságában halt meg, és Borbála azért jött Kanadába, hogy kinyomozza a körülményeket.

- Mrs. Polyak, szó sincs nyomozásról, azt tudjuk, hogy verekedés következménye volt, hogy mind a ketten súlyosan sebesültek. A nagyapám belehalt a sérülésekbe, Mr. Stanley túlélte.

- Egymással verekedtek… Godwin volt az erősebb és a szegény nagyapát megölte.

- Lujza… annyi hülyeséget összebeszélsz, hogy az ember szédül tőle. Egy órával ezelőtt Stanley Godwin egy szent volt, a legjobb ember a világon.

- Na ja, megjátszotta a jóembert, azzal akart vezekelni a bűneiért. Azt meg a hülye is tudja, hogy mind így van. Miért van az, hogy minden gyilkos megtér a börtönben, újszülött keresztény lesz belőle. A lelkiismeret. Kétségbeesett erőlködés, hogy becsússzanak a mennyországba.

- Na ebből elég volt, - zárja le a vitat Juri, - eszünk, vagy megyünk kihalászni Stanley Godwin hulláját a Deep Cove-ra?

- Nekem elment az étvágyam…

- Na ez a század első jó híre, - vigyorog Juri

- Menjünk, majd összecsapok valamit otthon, - s a pincérlánynak meg odaveti, - Jaj, dear… valami közbejött, nekünk mennünk kell. Kérje meg Waltert, hogy csomagoljon nekem egy tucat süteményt, ő tudja, hogy mik a kedvenceim.

 

***

 

Folytatása következik.